Elsüllyesztett történelmi múlt

Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
 

Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását  Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.

De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.

Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.

De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.

Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.

A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.

Krajnik-Nagy Károly