Bodó Barna docens az erdélyi magyar egyetemi hálózat kiépítéséről

– Az 1989-es rendszerváltás után a magyar érdekképviselet elmulasztotta kihasználni a Bolyai Egyetem újraindításának lehetőségét, ehelyett ma is tart egy nagyon lassú és ellentmondásos építkezés, mely máig nem tudta kiszabadítani a hátrányos kiszolgáltatottságból a nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három magyar tagozatot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen. Ön szerint közelebb visz-e az új oktatási törvény az erdélyi magyar felsőoktatás önállóságához?

– Ezzel a kérdéssel két tanulmányomban is részletesen foglalkoztam, mindkettő a Romániai magyar felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelent meg, Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztésében. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki: a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, ami egy csapda. Az RMDSZ nyomására az akkori kormány kiadott egy rendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt megóvott az alkotmánybíróságon, és ott el is bukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, így csak politikatörténeti esemény marad, semmi több.

– A közvélemény talán el is felejtette ezt a fejleményt. Ön, aki akkoriban még aktívan politizált az RMDSZ-ben, azért is elégedetlen volt a tervvel, mert nem a Bolyai Egyetem újraindítását írta elő.

– Éppen akkor hagytam abba az aktív politizálást. Az RMDSZ-nek 1998-ban döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban. A Szövetségi Képviselők Tanácsa alelnökeként én vezettem le a miniparlament ama ülését, amelyen erről szavaztak. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, hogy bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: kilép, ha nem lesz külön magyar állami egyetem.

Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondta: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, és vizsgálja ki az ügyet. A „legbájosabb” történetek közé tartozik, hogy a bizottság nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem megismételni a szavazást.

– Mennyi idő telt el, amíg kiderült, hogy szabálytalan volt a szavazás?

– Mintegy három hónap. Akkor mondtuk Somai Józseffel együtt, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert nem tudunk olyan szervezetben maradni, amely elismeri, hogy a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismételi meg. Mindketten lemondtunk a politikai tisztségünkről, én pedig 1999-től az egyetemen tanítok. Különben a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a MOGYE magyar tagozata kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene hogy legyen, mivel törvény van rá, amit be kellene tartani. A vásárhelyi felsőoktatási intézménynek nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk.

– Ennek ellenére az úgynevezett intézetekre, és a belőlük alakuló tagozatra szükség van. De szabad-e idealizálnunk őket?

– Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúrát, amely általában több szakot szolgál ki azzal a bizonyos tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen intézetként, nem tanszékként működik, vagyis az állam és jogtudományi karon nem katedra, hanem intézet, departman van. Jogosítványai ugyanazok, mégis egy magasabb fokozatnak tekintik.

– És magába foglalhat tanszékeket is?

– Igen, azokat is be lehet sorolni oda. Nálunk az teremt csapdahelyzetet, hogy ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon működik magyar képzés: a politikatudományi, a kommunikációs és az újságíró szakon. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolják egy főtanszék, „intézet” alá, tehát lenne egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt bizonyára személyes stratégiák játszanak közre.

Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, mégis annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez azonban a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – és erről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy a törvény szerint sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg.

Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy maximum három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Mármost egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, hogy külön akkreditációnak is alávetem magam.

– Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez?

– Úgy vélem, hogy nem. Szakmai szempontból van valamelyest előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a folyamat úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen javasoltuk már, hogy egy új, Erdély-szintű struktúrát kellene létrehozni, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, de Romániában is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum.

Azaz a felmerülő problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána küzlik a politikummal. A mi esetünkben ez a Partiumi Keresztény Egyetem és a nemrég akkreditált Sapientia EMTE, az egyházi főiskolák, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar, illetve a Székelyföldre kihelyezett tagozatai, a MOGYE és a marosvásárhelyi Művészeti Akadémia magyar tagozatainak összefogását jelentené. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller-projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet.

Aztán a kidolgozott elképzeléseket az érdekképviselet elé kell terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandagyar állami egyetem kell nekünk, és visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 évvel ezelőtt, hogy mőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában.

B. Kovács András