In memoriam – Akit nem a kutyabőr tett nemessé

Mert bizony a kerekesszékben is sokkal inkább mások sorsa foglalkoztatta, mint a sajátja. Angol, német és francia nyelvtudását nemcsak megélhetési forrásként használta a múlt rendszerben, hanem a Vöröskeresztnek és különböző más, Nyugaton tevékenykedő karitatív szervezeteknek küldött levelek megfogalmazására is – a rászorultak nevében. A hosszas jogi huzavona után visszaszerzett keresdi kastélyt ötven évre Böjte Csaba alapítványára és az általa gondozott árvákra bízta. Klastrom utcai otthona egyben volt szétlopkodott, majd visszavásárolt tárgyakból kialakított családi múzeum és ügyintéző iroda. Hol egyik telefonja csörgött, hol a másik. A vonal túlsó végén vagy régiségkereskedő cigányokkal vitatkozott a pofátlanul felsrófolt árakon, vagy rászoruló ismeretlen személyeknek segédkezett az egészségügyi ellátás biztosításában.

Egy idő után már ő sem tudta számon tartani, hány száz tolókocsit szerzett be, és juttatott el sorstársainak. Miközben huszonkét esztendőn keresztül, hétéves korától huszonkilencig csak egy egyszerű, máig őrzött, fából készült szék jutott neki. Mert a kommunizmus ideje alatt egy „egészségtelen” származású betegnek még a tolókocsi sem járt. Családját kisemmizték, megalázták, kastélyból és udvarházból szűkös kényszerlakhelyre költöztették, őt az iskolából kitiltották, de az életből nem tudták kiparancsolni. A ’89-es rendszerváltás után is folytatódó hivatali packázások és jogi megaláztatások sem tudták megingatni. Következetessége, elszántsága és életkedve már-már azt az érzést táplálta az emberben, hogy Anikó néni nem egy kézzel hajtott tolókocsiban ül, hanem úthenger kormánya mögött ülve gázol át az élet akadálypályáján.

– vallotta meg a legutóbbi „hivatalos” találkozásunkkor. Azon túl, hogy nem volt olyan rászorult, akinek ne próbált volna meg segíteni, mindenkihez volt egy biztató, szép szava. Szellemet tápláló volt minden egyes kimondott gondolata, lelket simogató a mosolya. Mindezt már csak emlékeinkben őrizhetjük.