A szó és a törődés gyógyító ereje

Egész Erdélyt átszövõ hálózat keretében az utóbbi szervezet immár a megye kilenc településén, a Caritas pedig több mint nyolcvan helységben van jelen.
 „Munkatársaink olyanokhoz jutnak el, akikhez az idõ elteltével a sors egyre kegyetlenebbül viszonyul – mondja Ludescher László, a Caritas marosvásárhelyi ügyvezetõje. – Egy beteg gyermek mellett mindenki ott terem, ám amikor egy idõs személyt ér baj, a segítõkészség sokszor elmarad. A hozzátartozóktól is gyakran hallani, hogy már úgyis megette a kenyere javát, esetenként a mentõ sem hajlandó kiszállni hozzá”. A házi beteggondozók szakképzett asszisztensek, olyan idõs személyekhez látogatnak el, akik orvosi ellátásra szorulnak. Munkájuk azonban nem merül ki a vérnyomásmérésben, injekciózásban vagy gyógyszeradagolásban, elbeszélgetnek a többnyire magányosan élõ személyekkel, kisebb házimunkákban segítik õket, olykor a bevásárlásról is gondoskodnak.

A számontartás is elégtétel

„Nekem már az is elégtétel, ha tudom, hogy valaki számon tart. Nem a gyógyszerek tartanak életben, sokkal inkább ez a kedves leányka, aki hetente egyszer idelátogat. Úgy szeretem, mintha a saját lányom vagy unokám lenne ” – mondja könnybe lábadt szemekkel az ágyhoz kötött öreg bácsika. Arra kér, nevét ne írjuk le, mert szégyelli, hogy két egészséges, jól keresõ gyermek apjaként idegenek segítségére szorul. Mint mondja, fiai távol élnek, sokszor karácsonyi vagy húsvéti üdvözlet megírására sincs idejük. „Be akartak tenni az aggmenházba, de azt mondtam: ha már nem kellek nekik, inkább itt haljak meg egyedül, mintsem hogy odajussak” – háborog, miközben a naptárra néz. Felvillan a szeme, másnap délelõttre várja a házi beteggondozót. „Kicsi kora óta ismerem, õt is, az anyját is, számomra persze, hogy leányka” – derül fel az öreg arca, és a kisszekrényen lévõ pipája után nyúl. Komótosan rágyújt, legénykoráról, majd a munka mezején töltött négy évtizedrõl mesél. Amióta ágynak esett, az udvarra is nehezen jut ki. Naponta benyit egy-egy szomszéd, de számára az igazi ünnep az, amikor gondozója hetente egyszer eljön és megkérdezi: „Hogy van, bácsikám?”
Szilveszter Éva azon Maros megyei asszisztensnõk egyike, akik házi beteggondozást végeznek. Három nyárádmenti falu, Backamadaras, Szentgerice és Adorján sáros-poros utcáit rója, szolgáltatásait több mint százan igényelnék, de a polgármesteri hivatal, a háziorvos és az egyházak által összeállított sürgõsi listán jelenleg ötvenhét személy neve szerepel. „A beteg, többnyire magukra maradt emberek nagyon örülnek, hisz nem sokan lépik át a küszöbüket. Alig érek el valakihez, már kérdi, mikor jövök legközelebb” – ecseteli a naponta ismétlõdõ történetet mindenki Évikéje. Nem esik nehezére fél napokat beteg emberek között tölteni, mert érzi, mekkora szükségük van rá, biztató szavaira. A fiatalasszony számára külön örömet jelent a nemrég avatott szentgericei rendelõ, ahol a mozgásképes betegeket fogadhatja.

Polgármestere válogatja

Backamadarason és a hozzá tartozó Szentgericén az önkormányzat, az egyház és a civil szervezet összefogásának köszönhetõen már hónapokkal ezelõtt sikerült beindítani a szolgálatot. Kovács István, az Erdélyi Református Egyházkerület elõadó-tanácsosa szerint rendkívül örvendetes az efféle összefogás. „Vége a szép prédikálások meg könnyfakasztó szövegek idejének, cselekedni kell!” – próbálta érzékeltetni szentgericei prédikációjában a kolozsvári püspökségrõl érkezõ lelkész.
A Diakónia Keresztyén Alapítvány marosvásárhelyi fiókszervezetének munkáját irányító Ábrám Noémi is szerencsésnek tartja a községi összefogást. Mint mondja, mindig a helyhatóságokon múlik, sikerül-e vagy sem beindítani a diakóniai szolgálatot. „Minden a polgármesteren meg a tanácsosokon múlik. Mivel általában fiatalabb, egészséges emberekrõl van szó, sajnos nem mindig értik meg, miért is fontos, amit mi ajánlunk. Pedig egy, legfeljebb két házi beteggondozó részfizetésének átvállalásáról van szó” – fejtette ki az alapítvány ügyvezetõ igazgatója. Pozitív példaként Jánosi Ferenc nagyernyei elöljárót említette, akivel másfél hónap alatt sikerült nyélbe ütnie a szerzõdést. A Krónika által megkérdezett polgármester rendkívül elégedettnek mutatkozott az alapítvány két munkatársának szolgálataival. Mint mondta, a két lány munkája többet ér, mint egy egész állami apparátusé.

Érzéketlenség és közelharc

Örül a szolgálat beindításának Csíki József backamadarasi polgármester is. A nyárádmenti községben nem ment minden éppen olyan gördülékenyen, a polgármester szerint ma is akadnak olyanok, akiknek szálka a szemükben a házi beteggondozó. „Sokszor kellett közelharcot vívnom egyes tanácsosokkal, akik képtelenek voltak megérteni, mit is jelent, és miért is oly fontos az otthoni beteggondozási rendszer” – vallja meg lapunknak Csíki József. Még sajnálatosabbnak tartja, hogy községi szinten a háziorvosok között is akad olyan, aki rosszallóan tekint az újonnan beindult rendszerre. „Az orvosnõ állandóan az idõhiányra panaszkodik, annyi dolga van. Most, amikor valaki segítségére lehet, elzárkózik az együttmûködéstõl. Pedig egy asszisztensnõben egy orvosnak nem szabadna vetélytársat látnia” – véli Csíki, aki hozzáfûzi: az önkormányzat még egy középkádert szeretne a községbe vonzani.
Sajnos, a marosvásárhelyi önkormányzat is azok közé tartozik, amelyeket szinte teljesen hidegen hagy az idõs, magukra maradt személyek ügye. „Az utak aszfaltozása, az infrastruktúra rendbetétele szép és jó. Az viszont már szomorú, hogy a nagyszabású beruházások mellett a polgármester megfeledkezik a legfontosabbról: a rászoruló emberekrõl. Ennek ellenére derûlátó vagyok, hiszem, hogy eljön az ideje, amikor az önkormányzatok képviselõi folyamodnak hozzánk, hogy közösen indítsuk be az otthoni beteggondozást” – reménykedik Ábrám Noémi, a Diakónia Keresztyén Alapítvány marosvásárhelyi fiókszervezetének ügyvezetõ igazgatója.

Ha nincs pénz, jönnek az önkéntesek

A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal közömbössége ellenére sem maradt szociális beteggondozás nélkül a város. Mind a római katolikus, mind a református egyház mellett mûködõ szervezetek egyéb pénzügyi forrásokat és megoldásokat találva mûködtetik házi beteggondozó szolgálatukat. A Diakónia Keresztyén Alapítvány fiókszervezete, a Református Asszisztensképzõ Fõiskola elsõ- és másodéves diákjai által próbál minél több – református, unitárius és evangélikus – rászorulóhoz eljutni. „Bár a diákok nem a lelki segélynyújtást tanulják a fõiskolán, puszta jelenlétükkel is azt végzik. Olyanok életébe visznek sugárnyi fényt és életerõt, akikre a betegség mellett rászakadt a magány, nincs kihez szólniuk, akitõl egy pohár vizet kérniük, akivel kisétálniuk a ház elé” – sorolja Ábrám.
Ezért a felsõfokú intézmény diákjai nemcsak vérnyomást mérnek és injekcióznak, hanem gyakran általuk fõzött tea vagy kávé mellett elbeszélgetnek a meglátogatott személlyel, ha pedig idejük engedi, szõnyeget porolnak vagy bevásárolnak. „Fantasztikus kötõdés alakul ki az ellátott személyek és diákjaink között, amit leginkább akkor érzékelünk, amikor önkénteseink harmadévbe lépnek, és átadják a stafétabotot a kezdõ diákoknak. Ilyenkor az idõsek nagy része elérzékenyül, mint amikor az ember a gyermekétõl vesz búcsút” – meséli Ábrám Noémi.
Véleményét osztja Becsky Borbála pszichológus is, aki a Caritas keretében mûködõ családsegítõ program egyik vezetõje. A szakember szerint a magány csak tovább fokozza az idõs személyek amúgy is megromlott egészségi állapotát. „Ezeknek az embereknek nemcsak gyógyszerre, hanem sokkal inkább társaságra van szükségük, arra, hogy valakitõl kapjanak egy szép szót, egy kis biztatást” – állítja a pszichológus. n

Sz. E.

Otthoni gondozás: EU-s kötelezvény

Az Európai Unió is kötelezi Romániát, hogy rendezze az otthoni beteggondozás kérdését. Ha sikerül megnyugtató megoldást találni erre a gondra, ezzel a kórházak költségvetési megterhelését is csökkenthetik. A jelenlegi gyakorlat szerint az országos egészségbiztosítási pénztár az erre elkülönített alapokat más célokra irányította át, az otthoni beteggondozást vállaló nem kormányzati szervezetek ugyanis nem szívesen kötnek szerzõdést a biztosítóval a pénz késedelmes átutalása, a hatalmas bürokrácia miatt.

Szeretetteljes segítség a rászorulóknak

A caritas latin szó jelentése szeretet: ezt választotta névként a katolikus egyház nemzetközi segélyszervezete. Célja segíteni a szükséghelyzetben lévõ embereken, függetlenül nemzetiségi, politikai vagy felekezeti hovatartozásuktól. A gyulafehérvári szervezet 1990 elején, dr. Jakab Antal néhai megyés püspök rendelete alapján keltezett. A kezdeti szakasz után, amikor elsõdlegesen az akkoriban Nyugatról érkezõ segélyek elosztását szervezte, jelentõs szerkezeti építkezésen esett át. Így alakult ki a mai struktúra, amely a fõegyházmegye nagy kiterjedésére való tekintettel területi központokat jelent, ahol felmérik a rászorulók szociális jellegû igényeit, és lehetõség szerint segítik õket. Ezzel párhuzamosan a helyi nehézségeket figyelembe véve, egyes területek nagyobb hangsúlyt kaptak, külön programok, intézmények jöttek létre. A magukra maradt idõsek számára öregotthonokat és nappali foglalkoztató-központot hoztak létre. A rászorulók otthonukban való ellátását lehetõvé tevõ hálózatot, az otthoni gondozást sikerült kiépíteni. Másutt a szegénység és munkanélküliség a fõ gond, azokon a vidékeken családsegítõ programokat, utcagyerekek felkarolását, állami gondozottak gondjait vállalta fel a szervezet. Máshol a földek szakszerû megmûvelésében nyújt segítséget a szervezet. Jelenleg Erdély hét megyéjében – Brassó, Fehér, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna és Maros megyében – van jelen a Gyulafehérvári Caritas szociális programjai révén.
A szervezet 2004-ben elnyerte a közhasznú szervezeti státust, 2005-ben pedig a Caritas által nyújtott szolgáltatásokat akkreditálta a Munkaügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium. „A szociális tevékenység lényege a szociális háló szövése. A szociális hálóból kiesett személyek felkarolása karitatív feladat. Ebben a szociális-karitatív munkában fontos a helyi erõforrások kihasználása. Az embereknek rá kell ébredniük arra, hogy tehetnek valamit a közösségükért. Jó volt látni, hogy az emberekben nem csökkent a segítési vágy, a tenni akarás. Az elmúlt évek gyûjtései is azt bizonyítják, hogy az emberek segíteni akarnak, nekünk pedig lehetõséget kell teremtenünk, és meg kell szerveznünk ennek módozatait. Ezt a feladatot kell felvállalnia a Caritasnak” – állítja Szász János, a gyulafehérvári központ igazgatója. Ugyanezt a célt tûzte ki maga elé a református egyház keretében mûködõ Diakónia Keresztyén Alapítvány is, mely Erdély- szerte több településen biztosítja az otthoni beteggondozást.