A háborúról tudósított, majd maga is menekülni kényszerült – egy véletlen találkozás Örményországban

Októberi utunkat mi is elsősorban a látnivalók köré szerveztük: néhány nap Jereván, múzeumokkal, piacokkal és művészettel, aztán dél felé Tatev és Gorisz, onnan Dzsermuk, majd Noravank, Areni, a Szelim-hágó, a Szeván-tó és Dilidzsán érintésével vissza a főváros irányába, Garnival és Gegharddal kiegészítve. A térképen mindez jól áttekinthető körútnak látszott, a valóságban azonban a hegyi utak, a főváros és a vidék közötti különbségek, leginkább pedig a személyes találkozások sokkal összetettebb képet adtak az országról, mint amilyet indulás előtt össze lehet rakni.

az orosz nyelvű feliratok és a francia kötődés jelei, az iráni kamionok és a számunkra alig ismert kínai autómárkák, az éjszakai jazzklubok és a magányos hegyi kolostorok.

A beszélgetésekben pedig rendre előkerült valami, amit az útitervbe nem lehet beilleszteni:

Goriszban a háború egy újságíró kolléga története lett

Marut Vanyannal Goriszban találkoztunk, abban a dél-örményországi városban, amely a Hegyi-Karabahból menekülők számára 2023 őszén az első fontos állomások egyike volt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának akkori jelentéseiben a goriszi regisztrációs központ képei és az érkezők sürgős szükségletei szerepeltek: szállás, élelmiszer, takaró, orvosi ellátás kellett azoknak, akik gyakran kevés holmival jutottak át Örményországba. Mi turistaként érkeztünk ugyanebbe a városba, hegyeket és kolostorokat nézni, és egészen váratlanul egy olyan emberrel kezdtünk beszélgetni, akinek ez a közelmúlt a saját élettörténete.

A BBC-vel és az Al Jazeerával való együttműködéséről már a blokád idején is beszélt egy szakmai interjúban, amelyben azt is megfogalmazta, mennyire megterhelő olyan eseményekről tudósítani, amelyek az újságírót személyesen érintik. Külföldi tudósítók korlátozott jelenléte mellett különösen fontossá vált, hogy az ott élők közül valaki el tudja juttatni az információkat a külvilághoz.

Ő pedig helyi újságíróként arról tudósított, ami vele, a családjával és az ismerőseivel történt, egészen addig, amíg neki is el kellett hagynia a szülőföldjét.

2023 szeptemberét hosszú hónapok elszigeteltsége előzte meg. Az Örményországgal összeköttetést biztosító lacini folyosó blokádja miatt élelmiszerből, gyógyszerből és üzemanyagból is hiány alakult ki,

A helyi örmény vezetés rövid időn belül elfogadta a tűzszünetet és a lefegyverzést, a következő napokban pedig megindult a lakosság tömeges menekülése. Az ENSZ adatai szerint kevesebb mint egy hét alatt több mint százezer ember érkezett Örményországba, egy olyan kis országba, ahol ennyi újonnan érkező befogadása önmagában is rendkívüli feladatot jelentett.

Jerevánban, a Megerian szőnyeggyár múzeumában az idegenvezetőnk mesélt arról, hogy a családjának már 2020-ban el kellett hagynia a lakóhelyét, hátrahagyva a gazdaságukat és a gyümölcsöseiket, majd máshol újrakezdeni az életüket. Az egészben az volt a leginkább mellbevágó, hogy nem kellett külön keresnünk a háború nyomait ahhoz, hogy beleütközzünk azokba, akiknek az életét meghatározza.

A diplomácia közben a rendezés lehetőségéről beszél: 2025 augusztusában Washingtonban parafálták az örmény–azeri békemegállapodás szövegét, és politikai nyilatkozatot írtak alá, amit az Európai Unió jelentős előrelépésként üdvözölt. Egy ilyen fordulat fontosságát aligha lehet túlbecsülni, de a beszélgetéseinkből az is kiderült, hogy a bizalom nem igazodik ugyanilyen gyorsan a diplomáciai eseményekhez. Aki már elveszítette az otthonát, vagy évekig attól tartott, hogy újabb háború kezdődik, annak a nyugalom még nem feltétlenül jelenti azt, hogy hosszabb távra is biztonságban érzi magát.

a hivatalos keret szerint mindez az örmény fennhatóság és határellenőrzés megtartásával valósulna meg.

Akikkel erről beszéltünk, mégis aggodalommal emlegették az amerikai elnököt: attól tartottak, hogy Trump túlságosan beleszól majd a térség ügyeibe, és a nagyhatalmi elképzelések mellett megint kevésbé számít, mit szeretnének az ott élők.

Orosz szavak, francia kötődések és jereváni éjszakák

Jerevánban egészen más ritmusban telnek az utazó napjai. A főváros művészeti kínálatából már önmagában is össze lehetne állítani egy többnapos programot: a Cascade és a Cafesjian művészeti központ mellé a Szarjan-, a Kocsar- és a Paradzsanov-múzeum, valamint a Modern Művészeti Múzeum is bekerült a terveinkbe. Művészettörténészként különösen vonzó volt, hogy az országot a huszadik századi és modern művészetén keresztül is meg lehet közelíteni, illetve kicsit sajnálatos is, hogy ezt az oldalát kevesen ismerik.

Maga a városkép ugyanakkor nem minden részletében nyerte el a tetszésemet. A tömbházak, a hatalmas középületek, az emlékművek és a széles utak sokszor az otthonról ismerős világot idézik, csak mintha mindenből valamivel nagyobbat terveztek volna. Ebbe a környezetbe illeszkednek a piacok, a kézműves termékek, a szőnyegek, az apróbb üzletek és a vendéglátóhelyek, amelyek között már sokkal közvetlenebbül lehet ismerkedni Jerevánnal. A GUM-piac, a Vernissage vagy a Kond negyed egészen másféle városnézést kínál, mint a főváros reprezentatív terei.

Romániából érkezve különösen érdekes volt megfigyelni az orosz nyelvhez és kultúrához való viszonyt, hiszen nálunk az orosz szóhoz, nyelvhez gyakran valamilyen történelmi ellenérzés társul, még akkor is, ha Románia nem tartozott a Szovjetunióhoz, és sokszor magától értetődőnek vesszük, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak erről. Azoknál az örményeknél, akikkel beszélgettünk, nem éreztem ugyanezt az elutasítást, sőt...

Többen meséltek arról, hogy dolgoztak Oroszországban, így a kapcsolat személyes tapasztalatot, kereseti lehetőséget és ismeretségeket is jelentett. Ettől még az orosz állam befolyásáról vagy az országuk függéséről nem feltétlenül beszéltek bizalommal; a nyelv használata és a politikai viszony megítélése külön kérdés.

A város utcáin Kína befolyása, jelenléte egészen más formában vált nyilvánvalóvá: annyi, számomra ismeretlen kínai autómárkával találkoztam, hogy egy darabig külön elfoglaltság lett a járművek azonosítása, aztán nagyjából a negyvenediknél feladtam a számolást és az internetes keresgélést. A helyiek elmondása szerint ezek az autók számukra megfizethető lehetőséget jelentenek, volt, aki tizenötezer dollár körüli árat említett egy jól felszerelt új modellre. A márkák és típusok sokasága mindenesetre látványosan jelezte, hogy az örmény piacot nem ugyanazok a lehetőségek és szokások alakítják, mint amelyekhez Európában hozzászoktunk.

Jerevánban késő este is van élet: a jazzklubok, bulik.

Örményország hegyei és kolostorai

A vidéket leginkább autóval érdemes bejárni, bár az örményországi vezetést csak jó idegzetűeknek ajánlanám: a záróvonalat, a piros lámpát nem veszik különösebben komolyan, a sok szerpentin miatt pedig annak is meggyűlhet a baja az utazással, aki csak az anyósülésen ül.

Az Ararát tiszta időben már Jerevánból is látható tömege mellett az ország minden részében akad egy lélegzetelállító vonulat, völgy: Tatev felé a kolostor és a felvonó együtt ígér különleges programot, Noravanknál a sziklás környezet, Garni és Geghard felé pedig a Sziklák szimfóniája nevű szoros. És a helyszínek megközelítése és fekvése legalább annyira része az élménynek, mint maga az épület.

A nyugati utazás körülményesebbé válásával Örményország szerepe az orosz turisták szemében felértékelődött; a termálvizekről híres fürdőváros egyébként már a Szovjetunió idején is virágzott.

Európáról a legtöbben érdeklődéssel, vágyakozva beszéltek, hiszen a bonyolult és hosszadalmas vízumigénylési folyamat miatt legtöbbjük számára egy európai út inkább csak álom.

többen szerették volna egyszer megnézni a magyar fővárost. Különös volt megtapasztalni, hogy míg anno az iskolában azt tanultuk, hogy a térség földrajzilag Ázsiához, kulturálisan Európához tartozik, számukra Európa nem is lehetne távolabb.