„Még gyalogolnék ugyanennyit, ha holnap megvalósul az egyesülés” – fogadkozik Gyulafehérváron a veterán unionista, aki a kilencvenes évek elején maga is aláírta a volt szovjet tagköztársaság függetlenségi nyilatkozatát. Adrian Bumbar, egy temesvári lovaglóklub tagja Brenda nevű lován lovagolt el a centenáriumi ünnepségre, mintegy nyolcvanan kerékpáron tették meg pénteken a Kolozsvár és Gyulafehérvár közötti száz kilométeres távot, észak-erdélyi és ukrajnai románok ugyanakkor őseikhez hasonlóan szekéren utaztak le Máramarosszigetről Erdély közepébe.

A 63 ezres lélekszámú megyeszékhelyen hosszú ideje türelmetlen várakozás előzte meg a történelmi pillanatot, amit a legtöbben a nemzeti büszkeségtől dagadva óhajtottak átélni, amiből ugyanakkor sokan igyekeztek (volna) jelentős anyagi hasznot is húzni.

Akárcsak a kolozsváriak az Untold idején. Azzal a különbséggel, hogy míg a könnyűzenei fesztivált évente megrendezik a kincses városban, centenárium száz évente csak egyszer van, így a gyulafehérváriak igyekeztek megragadni a földi pályafutásuk során csak egyszer adandó alkalmat.

A különböző szálláshirdető oldalak tanúsága szerint az anyagi haszonszerzés reménye jócskán legyűrte a hazafias érzületet és az ünnepelni érkező honfitársakkal való szolidaritást, mert egy két-három szobás lakásért akár kétezer eurós bérleti díjat is elkértek három éjszakára. A Gyulafehérváron soha nem tapasztalt elrugaszkodott árak láttán jócskán elképedtek a helyi ingatlanközvetítők, akik szerint azonban a legtöbben jóval kevesebbet kaptak bérleményükért a „kikiáltási árnál”.

„A román nemzet ébredését” – válaszolja egy mellközépig érő szakállt hordó ortodox pópa, amikor az ortodox misét hallgató tömegben arról kérdezem, mit jelképez Erdély és a Román Királyság egyesülésének centenáriuma a románok számára. A Szilágy megyei Nagyderzsida kolostorából érkezett pap azt mondja,

Ioan és Petru kifejezetten a centenáriumi ünnepségre jött haza Milánóból, a testvérpár tizennégy éve él Itáliában. Egymás szavába vágja mondják, mennyire megható, hazafias pillanatokat élnek át az „egyesülés bölcsőjében”, és semmiért nem adnák, hogy itt lehetnek. Megkérdezem, milyen feltételeknek kellene teljesülniük ahhoz, hogy végleg hazatelepedjenek, mire mindketten a gazdasági stabilitást említik első helyen. Egy bánffyhunyadi történész korabeli önkéntes egyenruhában feszít, és büszkén mondja, hogy nagyapja az első világháborúban harcolt; nem is volt kérdés számára, hogy részt vesz a centenáriumi rendezvényeken Gyulafehérváron.

Ebből az alkalomból két, az 1228 küldött nevét sorjázó emléktáblát is lelepleztek, amelyet Daniel ortodox pátriárka szentelt fel. Itt csíptük el – híveivel való végeérhetetlen fotózkodás közepette – két szó erejéig Gheorghe Flutur liberális politikust, a Suceava megyei önkormányzat elnökét, aki úgy fogalmazott: száz évvel ezelőtt a román népnek sikerült túllépnie a korlátain, ennek köszönhetően pedig Románia kivirágzott. És hogy mit üzen román politikusként az országban élő nemzeti kisebbségeknek, mindenekelőtt a magyaroknak? „Románia valamennyi nemzeti kisebbség számára egyenlő esélyeket kínál, nálunk az etnikai tolerancia messzemenően biztosított, ezt büszke bukovinai románként határozottan állíthatom” – adja elő Flutur a bukaresti politikai illetékesek szájából jól ismert szöveget.

Délután Klaus Johannis államfő jelenlétében felavatták a 22 méter magas, négy, egymással szembefordított kereszt alkotta egyesülés emlékművét. A nagy egyesülést kinyilvánító 1918-as nagygyűlés helyszínén, a gyulafehérvári vár bejáratánál elhelyezett gigantikus alkotást formája miatt sokan máris „Facebook-emlékműnek” csúfolják; talapzatától az ugyancsak most felavatott hídon lehet átjutni a várba. Az emlékmű- és hídavatást katonai parádé követte (többek között a várfalakról leadott huszonegy ágyúlövéssel tisztelegtek a történelmi pillanat előtt), majd a tervek szerint mintegy negyvenezer adag ételt osztanak ki a centenáriumi ünneplőknek.