Ki a magyar Nobel-díjas?

Az utóbbi időben tudatlan és műveletlen, de legfőképpen tudatosan rosszindulatú tollnokok a szomszédos országok némelyikében és az anyaországban egyaránt itt-ott arról cikkeztek, hogy mennyiben lehetnek magyarok a Nobel-díjasaink, ha mindannyian Magyarország elhagyására kényszerültek. Szóval, nemzeti öröm helyett inkább globális frusztrációra kárhoztatnának bennünket, totális bírálattal illetve a hazai iskolarendszert, a honi viszonyokat.

De hát ki a magyar? Aki elment, az már nem az? És aki maradt, az mindenképpen az? Születéshez, anyanyelvhez, állampolgársághoz, lelkülethez, vagy éppenséggel lakhelyhez, munkahelyhez, esetleg már a leszármazottak születéséhez, anyanyelvéhez, állampolgárságához kell kötni az identitást?

A helyzet bonyolult ugyan, de vitathatatlanul magyar az, vagy bármely nemzetiségű, aki saját maga saját szabad akaratából annak tartja magát. De az is előfordulhat, hogy valaki nem vállalja fel saját identitását, politikai vagy szociális vagy egyéb okból, de a jelek alapján a környezete annak tartja. Meg hát az sem mellékes, hogy napjainkban, amikor szabad akaratból nemcsak lakcímet és munkahelyet, hanem nevet és nemet is lehet váltani, lassacskán a szülőföld marad az egyedüli biztos a bizonytalanban. Amit nem lehet elvenni, legfeljebb az országhatárok mozdulhatnak meg körülötte. Aki pedig elköltözik, annak biztos fogódzó, hogy a szülőföld mindenkor hazavár.

A tudománynak és a művészetnek nincs nemzetisége, legfeljebb bölcsője, de van költségvetése és van igénye a szabad megnyilvánulásra. Ezért a teljesítmény egyáltalán nem szülőföld-függő. Az viszont nem mellékes, hogy a külföldön lényegesen kedvezőbb körülmények között alkotó és dolgozó egyén emberi, szakmai kapcsolatot tart-e fenn az otthon maradottakkal, amiként az sem, hogy a haza megbecsüli-e elvándorolt és haza-hazatérő „tékozló fiát”.

Aki arról ír, hogy egyetlen olyan magyar Nobel-díjas sincs, aki ne távozott volna külföldre, és már-már megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán vannak-e Nobel-díjasaink, az olyan nevetséges dolgot állít, mintha – példának okáért – a vidéken születettnek nem kellene városi iskolában képeznie magát. Szóval, az „eke szarvánál” kellene maradni – üzenik a ki tudja hol született és milyen neveltetésben részesülő megmondófiúk.

Ráadásul a honi iskolarendszert is bírálattal illetik, mert – szerintük bizonyára alacsonyabb színvonala miatt – képtelen volt otthon marasztalni az ott végzetteket. Pedig éppen ellenkezőleg: a neveltetés, a rendkívül gazdag és önkifejező magyar anyanyelv, a Rátz vagy Kiss tanárok mesteri útbaigazításai döntő tényezőknek bizonyultak a magyar zsenik sikeres szakmai kibontakozásában. Miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy a 20. század fordulóján Budapest világszinten a hatodik helyezett volt az ott iskolázott Nobel-díjasok sűrűsége tekintetében?

Márpedig a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, meg a többi iskolában magyarul sajátították el a tudomány alapjait a többnyire zsidó származású magyar tudósok. Akik később az Újvilágban sajátos akcentussal beszélték az angolt, és különös tudásuk és kommunikációs készségük miatt marslakóknak becézték őket, miközben Amerikába kikerült magyar géniuszok voltak. Mára pedig az is bebizonyosodott, hogy nemcsak fővárosi elit iskolákból, hanem a kommunista rendszer szerényebb vidéki iskoláiból is kikerülő, egész életüket és karrierüket meghatározó honi alapképzésben, majd egyetemi oktatásban részesülő Nobel-díjasaink is vannak. Magukat magyarnak vallók, akik a szülőföldjükön elsajátított tudást, gondolkodásmódot és kultúrát magukkal vitték útravalóul.

A Nobel-díjas magyarok identitását megkérdőjelező, a szülőföld szerepét minimalizáló vélemények mellett olyan túlzásokkal is találkozhatunk, amikor a magukat magyarnak nem valló, amúgy magyar(zsidó) ősökkel rendelkező osztrák vagy amerikai Nobel-díjasokat is felveszik a listára. Amúgy érthető és elfogadható, hogy nincs egyetértés a magyar Nobel-díjasok számát illetően. Csak ketten vannak (Szent-Györgyi Albert, Kertész Imre), akiket Magyarországon, magyar állampolgárként, ottani munkásságuk eredményeként ért a megtiszteltetés, de ők is elhagyták a szülőföldet. Újabb tíz díjazott Magyarországon született, magyar az anyanyelvük, Lénárd Fülöp és Herskó Ferenc kivételével alapképzésüket magyar iskolában szerezték, eredményeiket viszont külföldön érték el.

A tucatnyi magyar Nobel-díjas mellett, akik Magyarországon születtek, hosszabb-rövidebb ideig ott éltek, iskoláztattak, egyesek dolgoztak, arról is szólnunk kell, hogy olyan magyar származású Nobel-díjasaink is vannak, heten, akik nem vallották magukat magyarnak, nem is születtek Magyarországon, de a szüleik, nagyszüleik igen. Egyetlen példaként közéjük tartozik a nemrég nyolcvan évesen elhunyt, a koronavírus évében díjazott Louise Glück, akinek apai nagyszülei Magyarországról (Érmihályfalva) vándoroltak ki az Egyesült Államokba még 1900-ban. Ők aligha magyar Nobel-díjasok, de származásuk miatti kötődésük vitathatatlan, tehát magyar vonatkozás is fellelhető az elismerésben. Őket magyar Nobel-díjasoknak tartani éppen olyan túlzás, mint megvonni a magyarságát azoknak, akik szakmai érvényesülésük okán külföldre távoztak.

Menni vagy maradni? – sokáig ez volt az alapkérdés. Akit közel száz évvel ezelőtt elvitt a hajó Amerikába, annak – mindenféle politikai tartózkodás mellett – nehéz volt kapcsolatot fenntartania a szülőfölddel. Aztán elterjedt a repülőzés, és közelebb került az óhaza. Szép példaként megemlíthetem, hogy 1978-ban a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert is egyike volt az amerikai küldöttségnek, aki a Szent Koronát hazakísérte. Vagy közel húsz év múlva emlékezetesnek bizonyult Teller Ede jelenléte Budapesten a Magyarok Világkongresszusán. Szóval, ma már a válasz így hangzik: menni és haza(-haza)jönni.

A tudomány mindenkoron szakmai együttműködésekre alapoz, és egyre inkább országhatárokon, földrészeken ível át. Amikor a szabad mozgás és munkaválallás a mai demokrácia egyik – amúgy számos ellentmondást és problémát is felvető – vívmánya, az együttműködés lényegesen kitágult. A maroktelefon és az internet korában ma már a „menni vagy maradni” választási lehetőséget felváltotta a „menni és hazajönni” alternatívája. Hazajönni fizikailag, véglegesen vagy látogatóba, szakmai kapcsolatokat kiépítve, megbecsültséget fenntartva. Hazajönni, még inkább itthon maradni lelkileg. Ezek a fizikai, lelki és szellemi determináltságok határozzák meg az egyéni identitásunkat, miközben egyetemes létünk és lényünk oszlopai egyúttal. A szülőföld kiléte, az iskolázottság helyszínei, az édes anyanyelv, a nemzethez való lelki tartozás vitathatatlan feltételei az identitásmegőrzésnek és a nemzeti kötődésnek. Mindezt megkérdőjelezni bárgyúság vagy rosszindulat.

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár