A pünkösdi keresztre feszítés tűznyelvei

De csalódásunk ellenére is, sőt éppen amiatt, nagyra értékeljük a feladatot és a célt: az állam által kivetett, sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Az évtizedek során sok ezer gyermeknek otthon nyújtása.

Nem szeretnék felmenteni senkit sem, de azzal azért talán mindannyian tisztában vagyunk, hogy emberi mivoltunkból erednek gyarlóságaink. Még Krisztus tizenkét tanítványa között is akadt Júdás, aki elárulta mesterét, hát akkor miért ne lennének júdások a mai világban is? A tények ugyan tények maradnak, de az is tény, hogy ott, ahol a nagyobb számok törvénye érvényesül, nem lehet és nem lenne szabad általános jelenségként leírni, értékelni, kikövetkeztetni a mégiscsak jócskán kisebbségi eseteket.

korábban írtuk

Huszonnyolc év letöltendőt kapott a Szent Ferenc Alapítvány kiskorúakat szexuálisan bántalmazó egykori székelyföldi nevelője

Huszonnyolc év szabadságvesztéssel sújtotta a Maros megyei ítélőtábla a dévai Szent Ferenc Alapítvány volt alkalmazottját, aki tíz éven keresztül szexuálisan és fizikailag bántalmazta a rábízott gyermekeket a szervezet két Hargita megyei otthonában.

Ez már akkora túlzás és vétség a tudatosan és érdekszerűen szubjektív, helyenként minősíthetetlen hangvételű fröcskölődők részéről, mintha maga Böjte Csaba a sajtó teljes nyilvánossága előtt – szintén minősíthetetlen stílusban – tagadná a vádakat. De nem ezt teszi, a bizonyítást nyert eseteket sajnálatosnak tartja, és eközben nem gondolja, hogy a két otthonban történtek általánosíthatók, hogy a gyermekotthon-hálózatának működése rendszerszintű visszaélésekre adna lehetőséget. Persze, a következtetéseket le kell vonni, a szükséges lépéseket meg kell tenni; talán azt is, hogy minél több intézményt „vissza kellene adni” a saját gyermek-állampolgáraiért mégiscsak legnagyobb felelősséggel tartozó állami fenntartóknak. Akik a sötét diktatúra éveit követően képtelenek voltak megbirkózni az elnyomó rendszer azon terhével, hogy a szociálisan hátrányos helyzetbe juttatott gyermekeknek biztonságot és méltóságot nyújtó intézményeket működtessenek.

A néhány héttel korábban a saját hazájukba látogató pápát korábban antikrisztusnak nevező írástudó bérencek, vagy társaik, nem a saját lelkiismeretükre és tapasztalataikra, annál inkább gyűlöletükre és érdekeltségeikre hallgatva (vajon erre is jutott a korábbi amerikai kampánypénzekből?), elemzés helyett mindjárt vehemens ítéletet fogalmaznak meg. Pedig mielőtt magukba néznének, hogy hány árva, félárva, magára hagyott gyermeknek nyújtottak támaszt, arról is megfeledkeznek, hogy a jog által kimondott ítéleten túl nincs önkényes jogorvoslat. Azt már úgysem várhatnánk el tőlük, miszerint a keresztény ember a Jóistenre bízza, hogy összevesse a jót és a rosszat.

Nagy nehezen elolvastam néhány írást és a hozzá fűzött véleményeket. Ledöbbentem, hányingerem lett ettől a tömény és tiszteletlen szólásszabadságtól. A „Böjte-rezervátumban” egy héten át önkéntes szolgálatot végző (amúgy 33 éve Erdélyből áttelepült, tehát a hátrahagyottak sorsát másokra bízó) bizonyos Cseke Judit feljegyzéseire alapoz az Egy nevelő beszámolója Böjte Csaba horrorisztikus gyermekotthonából című megnevezhetetlen műfajú és névtelen szerzőjű írás (Amerikai Népszava). Amennyiben a „szerző” és a „szemtanú” összhangban van az íráshoz fűzött kommentekkel, márpedig bizonyára „egy húron pendülnek”, a minimális logikával, józan ésszel és erkölcsi tartással rendelkező olvasó minden nehézség nélkül levonhatja a maga következtetéseit: mindnyájan nagyon messzire „vetették a lasszót”.

A legfigyelemreméltóbb komment alias Mokele Mbembe (arany)tollából származik, szó szerint idézve teljes remekművét: „Az egy dolog, hogy a sáros személyzetet a maximális börtönbüntetésre kell ítélni, de böjtének (csak így, kis betűkkel – szerző megj.) csak ezért az aljasságért ténylegesen letöltendő életfogytiglant kell adni (inkább javasolom a keresztrefeszítést – szerző megj.). Meg egy másikat a Függönyös rezsim fejlődésében kifejtett közreműködéséért.” (Legyen az is kereszt, sőt még egy harmadik sem ártana a magyar Golgotára – szerző megj.). Mokele Mbembe nagybetűs-kisbetűs tévesztései ellenére helyes magyar szöveggel megírt sorai valószínűleg nem migránst fedeznek, hanem írói álnév. De miért nem vállalja a valódi nevét, ha már „megmondta a tutit”?

Egyikük a „pedofil, tolvaj, gonosz álpapról” ítélkezik („Nincs bocsánat”), másikukat „a magukat keresztyénnek és vallásosnak tartó emberekből áradó önzés” árja sodorja („Velence”), de a legkorhűbb „Lövészkancellár”, aki a tudattalanban lappangó nyers vágyat mondja ki: „Mikor kiált megálljt a társadalom a Fidesz gyermekbántalmazást támogató (pénzelő) politikájára?” Meglehet, beleképzelem, de már olyan véleményt is várnának, miszerint a szabadságjogokat és az uniós-amerikánus demokratikus normákat megtestesítő gyermekvédelmi hatósági vívmányokat veszélyeztető Magyarország különutassága ellen elérkezett az idő (és az ürügy) felvenni a harcot. Miközben a férfi-női egyenlőséget túllihegők számára (már a várandós férfinak is szobrot állítottak) a szexuális bántalmazás megbocsáthatatlan bűn, az viszont egészen természetes és nem elítélendő, hogy az identitászavarral küzdő gyermeket meggyőzzék a nemváltoztatásról, majd magára hagyják, ha a műtét mégsem hozza meg a várt hatást.

Az egyik írásból azt is megtudtam, hogy Konok Pétert, aki a Wikipédia szerint magyar történész, publicista, fordító, a baloldali radikalizmusok kutatója, továbbá Böjte Csaba egyik vehemens bírálója, a ferences atya a megbocsátás jegyében meghívta egy kávéra bármelyik gyermekotthonba. Amaz viszont konokul elutasította a feléje nyújtott kezet a megbocsáthatatlan bűnökre hivatkozva, valamint arra, hogy „nem nála kellene felmentést és megbocsátást keresnie, sőt nem is Jézusnál, hanem a konkrét áldozatoknál”.

Úgy látszik, a médiában tüzet okádók a mennybemenetelt összetévesztették a pokolbajárással. De mi miért lennénk olyan naivak, hogy Sodoma, vagy éppenséggel a Via Dolorosa nem ismétlődik meg? Kivételesen pünkösdi keresztrefeszítés! Amint az evangélista megírta: „Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” Jézus Pilátus előtt – az emberiség nagy példája, a kereszténység örök jelképe.

Mint a dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik gyermekotthonának támogatója, aki belülről látom a nevelők lelkiismeretesen végzett munkáját, a rájuk bízott gyermekek vallásos és erkölcsi nevelését, a Gyulafehérváron kántornak készülő „keresztfiam” előmenetelét és örömeit, mélységesen elítélem azt a sértegető, minősíthetetlen és tiszteletlen hangnemet, amit egyesek írásaikban és véleményeikben megengedtek maguknak. Sok ezer és tízezer és százezer becsületes magyar ember nevében (gyermekek, nevelők, segítők, támogatók, szimpatizánsok, partvonalról drukkolók, keresztények és nem keresztények) teljes mértékben elítélem a verbális bántalmazást. Amiként a jogerősen elítélt nevelő okozta lelki traumák, azonképpen a szólásszabadság joga által védett „megmondó emberek” sértő és megalázó, más típusú lelki fájdalomhoz vezető viselkedése számomra ugyanúgy a bűn kategóriájába tartozik.

Bűn és bűnhődés. Mivel pünkösd közeleg, a bűnhődésre érdemesülteknek Csíksomlyót ajánlom. Arról már lekéstek, hogy Budapestről induljanak el gyalog zarándokolni, de néhány napnyi önsanyargatásra és lelki katarzisra még lenne lehetőség. Szívesen végigkísérem őket az úton.

Pax et bonum!

A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár