Barlanglakó farmernadrágban

Szeméttelepből családi otthon
Lukács Domokos még 1980-ban kérte a maroshévízi polgármesteri hivatal elődjétől, az akkori néptanácstól a Magyaros negyedi szeméttelepet. Az akkoriban mezőgazdasági termelőszövetkezeti tulajdonban lévő területet az illetékesek fejbólintására az ügyes kezű mesterember gondjaiba vette, néhány év alatt háromszintes házat épített rá, melléje halastavat létesített. „Nyolc tonna betont öntöttem a ház alapjába” – magyarázta a gazda, aki azt is elmondta, akkoriban mindenki lenézően megmosolyogta, ha terveiről beszélt. Valószínűleg az elképzelések valószínűtlensége miatt volt annyira engedékeny az akkori helyhatóság is, hogy odaadták Lukácsnak a szeméttelepet. Az egykori élsportolóból ezermesterré lett férfi a Magyaros negyed által szemétgödörnek használt területről előbb eltakarította a több év alatt összegyűlt szemetet, a gödröt feltöltötte, majd hozzálátott tervei kivitelezéséhez. A háromszintes ház mellé gödröt ásott, az így keletkezett tavacskába pisztrángokat telepített – így az 1980-as évek ínséges korszakában nem állt órákig sorban, ha a családnak halra fájt a foga. Mi több, a 11 méter hosszú, hat méter széles tóban annyi pöttyös hátú hal fickándozott, hogy még eladásra is jutott belőle. Az idős férfi azt is elmondta, hogy a ház melletti kiskertben zöldségféléket, epret, sőt szedret is termesztett. A szeméttelepen épült házat 1985-ben jegyezték be a gazdasági nyilvántartóba, és Lukács azóta becsülettel fizette az államkasszába az évi ingatlanadót az építmény után.

A törvénykezés útvesztőjében
Aztán 1989 végén Dumitru Moldovan is bejelentette, hogy jogot formál a területre. „Dumitru Moldovan ledöntötte a kerítést, és fejszével támadt a fiamra, mondván, hogy övé a terület” – emlékezett vissza a férfi, aki arra is kitért, hogy a sorozatos zaklatások miatt a fia Magyarországra költözött, ő pedig pert indított Moldovan ellen. Az eljárás során azt próbálta bizonygatni, hogy igenis joga van a területhez, csakhogy semmilyen tulajdonjogot igazoló iratot nem tudott felmutatni. Az egyetlen adásvételi szerződés és telekkönyvi kivonat 1993-ból származik, állítása szerint ez az irat lenne az, ami bizonyítja, hogy a területhez adásvétel útján jutott hozzá. A 2002-ig elhúzódó pereskedés során alapfokon, és a megyei törvényszéken is valamennyi pert megnyerte, ám a Marosvásárhelyi Táblabíróság 2002. február elsején Moldovan javára döntött. A 106-os számú határozat kimondja, hogy Lukács 300 millió régi lej kártérítés ellenében továbbra is az ingatlan tulajdonosa lehet, és kifizetés után nevére írható a terület. Lukácsot viszont minden pénzéből kiforgatta az évekig tartó pereskedés, és nem volt, amiből megváltania a területet. „Honnan vettem volna elő annyi évi ügyvédi költség és pereskedés után 300 millió lejt?” – tette fel a kérdést szomorúan Lukács. Moldovan viszont nem volt rest, és végrehajtói beavatkozást kért az ügyben. Ennek a vége pedig az lett, hogy Lukácsnak le kellett bontania, és „el kellett költöztetnie” a házát.

Otthonná varázsolt sziklaüreg
A lebontott ház darabjait Maroshévíztől hét kilométerre, egy szikla tövében rakta le, a főút és a szikla közötti keskeny, néhány áras területet megvásárolta, és újra munkához látott. Hogy ne kelljen naponta több kilométeres utat megtennie otthona – ahol a felesége és a lánya családja él – és a megvásárolt terület között, a sziklában található jókora üregben sátrat állított fel, és nyaranta ott lakik. „Ez az otthonom, mióta elvették a házamat” – mutatja kis birodalmát minden arra járónak, ám, ha kérdezik, azt sem tagadja, hogy a telet maroshévízi lakásában tölti. Boldogan mutatja a sziklaüregben felállított kétszemélyes sátrát, amely előtt egy asztal is elfér, és a kőbevájt polcot: a „kamarát”, ahol az élelmet tartja. „Még villanyom is van”– mutatja Lukács a szikla tetején található hétvégi házból vezetett huzalt, majd tervei részletezésébe kezd. A szikla repedéseiből szivárgó vizet felfogta, és műanyag csőrendszerrel a fal tövében található 3-4 négyzetméteres gödörbe vezette. Itt már vidáman fickándoznak a piros pöttyös pisztrángok, ha a gazda haltápot szór a víz tükrére. A parányi tóból kicsorduló vizet sánccal vezette el egy alább fekvő tavacskába, itt pontytenyészet lesz, amint sikerül az egyre omladozó laza oldalfalat deszkákkal rögzíteni. Közvetlenül a szikla tövében alig félméternyi széles párkányokon epret és málnát termeszt, lennebb, a pontytenyészet melletti párkányon pedig oltott szedret. „Több vedernyi epret szüreteltem az idén” – fejtegeti és szakszerű magyarázatba kezd a különféle időszakokban érő eperfajtákról. A sziklaüreggel szembeni szélesebb részen veteményeskert van, itt a krumplitól a kukoricáig, a paszulytól a paradicsomig minden zöldség megterem.  „Megmutatom én majd, hogy amire egyszer képes voltam, azt még egyszer megcsinálom” – búcsúzik tőlünk Lukács.

Önként vállalt száműzetés
A sziklaüregben, önkéntes száműzetésben élő ember sorsa sokakat meghatott már. Román és magyar televíziós társaságok, újságírók taglalták a „vagyonából kiforgatott”, pórul járt férfi történetét. „Még a Duna Tévések is itt sátoroztak egy éjszaka” – jelenti ki büszkén, miközben gyakorlott mozdulattal bepózol az oltott szedrek melletti fotóhoz.
Szabó Kálmán, Maroshévíz alpolgármestere a fejét fogja az újabb újságíró láttán. „Minden újságírónak elmondtam már: nagyon sajnálom, hogy Lukács Domokos így megjárta a szeméttelepen épített ingatlanja miatt, de az esete nem tekinthető szociális problémának” – hangoztatta az alpolgármester, aki hozzáfűzte: „Lukács nem hajléktalan, lakása van a Magyaros negyedben és munkája után nyugdíjat kap.”