Ahol Rambo és Lenin szelleme kísért: vietnámi riport egy amerikai veterán gondolataival kiegészítve

Igen, Vietnámban Európa épül: a fővárosban, Hanoiban található Kis-Velence, Ho Shi Minh városban kis Eiffel-torony, a Ba Na szikláknál egy kis Franciaország létesült a Saint-Denis-székesegyház nem túl hű másával, jellegzetes Hôtel de Ville-lel, azaz francia városházával, középkori vásárral, ja és egy Oktoberfesttel (de senkit nem érdekel a zavar a képben). Da Nang tengerpartját a helyiek Miamihoz hasonlítják, s bár utóbbit nem láttam, a legelegánsabb nemzetközi szállodaláncoknak a térségben való intenzív jelenléte arra utal, hogy a hasonlat nem alaptalan.

És ha ez nem lenne elég, a 101 millió lakosú Vietnám olcsó: két személy egy éjszakára bármely térségében kellemes szállodaszobát talál körülbelül ötven lejnek megfelelő dongért, egy ebéd belefér két főnek húsz-harminc lejbe, tíz kilométer taxizás ára átszámolva tizenöt lej körül mozog. Ugyanakkor kiváló infrastruktúra segíti a közlekedést: reptéri busz 10 lej alatt, éjszakai, alvó buszok és vonatok, belföldi repülők óránként közlekednek a fontosabb települések között.

Államszocializmus – ahogy a nagy könyvben meg van írva

Persze ez csak az érem egyik oldala. Vietnám államszocialista ország, amit főleg a főváros, Hanoi utcái jól tükröznek: mindenhol sarlós-kalapácsos zászlók lobognak, a Ceaușescu-korszakból jól ismert propagandaplakátokról mosolyognak boldog munkások, dolgozó nők, a jövőben reménykedő gyerekek.

És mindezt az emberek is tükrözik: mindenki mosolyog, de senki nem csacsog, nem mesél, nem barátkozik túl sokat a külföldiekkel, ha kérdezik, bizonyos témák elől kitér. Már ha tud angolul. Mert bár egyre többen tanulnak ezen a világnyelven, az országban, ahol hivatalosan analfabetizmus szinte már nem is létezik, legtöbben egy kukkot sem tudnak semmilyen nemzetközi nyelven. Bár létezik ingyenes állami oktatás, ha valaki jó oktatást akar, akkor azt meg kell fizetnie. Fizetni kell a könyvekért, fizetni kell a tanároknak. És ugyanez érvényes az egészségügyi rendszerre, amit jól szemléltet, hogy az ember lépten-nyomon magánklinikákba ütközik. A nyugdíjrendszerrel ugyanez a helyzet: bár létezik, a többség nem él meg belőle.

Bár a hivatalos adatok pozitív képet festenek az ország szociális helyzetéről, épp annak hiányosságai állnak például a prostitúció elburjánzásának hátterében. A szülők napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyerekek oktatására, és bár a fiatalok általában nem tudnak a képzettségüknek megfelelően elhelyezkedni, hálásak nekik, így később mindent megtesznek, hogy azok szerény nyugdíját kiegészítsék. Ha kell, hát azzal, hogy a testüket árulják.

És bár a „nyugati” turisták előszeretettel élvezik Ho Shi Minh városban az igencsak lengén öltözött lányok erotikus táncát a klubokban és a bulis utcákban, és nem csak (bár ennek részleteibe én nem nyertem betekintést), az sem elhanyagolható tény, hogy egyes statisztikák szerint az ország prostituáltjainak körülbelül negyede HIV-fertőzött.

Arról már ritkábban esik szó, hogy az építkezések nem mindig mennek zökkenőmentesen, mert a munkálatok során a mai napig előkerülnek a háború névtelen áldozatai – ami bizony szokatlan módon is lassítja a munkát. A helyiek, akiknek többsége hivatalosan ateista, de mindennapjait az ősök szelleme előtt tisztelegve, azokat ajándékokkal elhalmozva éli, gyakran ijedten, a helyszínről elrohanva, a szellemektől félve abbahagyja a munkát.

Egy veterán lélek gyógyulása

Charlie Bowland, a Marylandben élő amerikai veterán másfél évet szolgált Vietnámban az amerikai katonai beavatkozás (1965–1973) idején. Tartózkodása azért nyúlt a szokásos egy évnél hosszabbra, mert az eredetileg állatorvosnak tanult férfi a „kutyásoknál” szolgált, azaz kutyával dolgozó kereső volt, amiből igencsak kevés volt annak idején. Szükség volt rá, így maradni kellett. A férfi, aki 2010 óta minden évben kétszer visszatér Vietnámba, ma is könnybe lábadt szemmel idézi fel a pillanatot, amikor felhívhatta a feleségét, hogy tizenkét hónap után nem megy haza, maradnia kell.

Az utcai kifőzdék szintén az ország jellegzetességei, szinte nem lehet tíz métert úgy haladni, hogy az ember szó szerint bele ne botlana egy ilyen létesítménybe. Finom és gyors ételekkel várnak, például pho levessel, azaz vietnámi húslevessel, esetleg pástétomos szendviccsel – ez a franciák hagyatéka, de a béka, rák, rizstészta is mindennapi fogás. Mindenhez sör dukál, ugyanis a vietnámi sörkedvelő nemzet, esetleg kókuszvízbarát. Az étkezések családi körben zajlak, hiszen valahogy mindig ott vannak a gyerekek a szülők körül – nem feltétlenül mellettük, hanem a közelben, ugyanis a mobiltelefon is a mindennapok része.

Nagyon. A biztonsági őröktől a középületek előtt strázsáló katonákán át a bolti eladóig mindenki telefonozik. Mert bár a különböző szervezetek jelentései szerint Vietnám nem remekel a sajtószabadság tekintetében (a Barbie című filmet például azért tiltották be, mert feltűnik benne egy térkép, amelyen egy terület, melyről az ország Kínával „vitázik”, az ázsiai nagyhatalom részeként szerepel), az országban nincs diktatórikus információkorlátozás, hozzáférnek az összes TikTok-, Facebook-, Instragram- videóhoz, amelyekhez mi is. És egyfolytában ezeket nézik.

És bár Hanoi vagy Ninh Binh utcáin sétálva a turista azt látja, hogy a kifőzdék, üzletek előtt aprócska székeken mezítlábas emberek ücsörögnek, látszólag a nap nagy részét semmitevéssel töltve, viszonylag egyszerű életkörülmények között, ha beles a házakba, hatalmas okostévék, elegáns, nyugati szemmel divatjamúlt bútorok uralják a tereket. A házak előtt gyakran méretes SUV-ok, családonként 2-3 robogó parkol.

Ahogy az is különös, hogy miközben az ország, amelyikben a múlt században két évtizeden keresztül dúlt az indokínai háború, igyekszik minden háborús sérelmét és traumáját hátra hagyni, nyitottan fogadni mindenkit, szóval eközben a világ, a többi ország, amelyek csak belefolytak az akkori történésekbe, a mai napig nem tudják, és talán nem is akarják feledni azokat a véres időket (rendezők, írók veszik újra és újra elő a témát). Mindazonáltal a nyugati utazó számára Vietnám sokat ad kulturálisan, sok élményt jelent, és nem mellesleg csodás tájakkal hívogat: a tengerben lebegő sziklák, sziklaszorosok, élénkzöld rizsföldek teszik lélegzetelállítóvá.