Új dimenziókat nyit a nemzetközi diákközösség – Sata Zalán egyetemista tajvani tapasztalatai

Leadtam a jelentkezésem, először a saját egyetemem interjúvolt meg, és a jóváhagyásukat követően, júniusban a tajpejiek is rábólintottak. A teljes másodévre jelentkeztem, úgy éreztem, ennyire mást és ennyire újat megismerni csak hosszabb idő alatt lehet. Benedek Dezső nyelvész tanár úr mentorálásával sikeresen kijutottam.

Míg otthon csak a félévek végén kérnek számon igazán, addig pedig a diákon múlik, hogy mennyire veszi komolyan az adott tananyagot, itt hétről-hétre komoly beadandókat kérnek, és minden szemeszter felénél úgynevezett „midtermeket” tartanak, ez szó szerint félidős vizsgát jelent. Emellett a végső, otthon szesszióként ismert felmérésen fáradtsága ellenére könnyebben átlendül az ember, hiszen tudása friss a folyamatos megpróbáltatások miatt.

Ezek magánintézmények, amelyek bizonyos vizsgákra való felkészítésre vállalkoznak, sokszor akár este tízig tartó munkaidővel. Így például könnyen meglehet, hogy a tajvani tanuló, miután késő délután végez az iskolában, középiskolai jelentkezési vizsgára való előkészítésen vesz részt este tízig, majd haza kell sietnie, hogy házi feladatait is elkészítse. Majd másnap megteszi ugyanezt. Egyetemi szinten pedig gyakran hallom, hogy nem ritka éjszakába nyúlóan tanulni, vizsgák közt akár minimálisat vagy semmit nem aludni. Sokaknak vizsgákkal és prezentációkkal párhuzamosan kell teljesíteniük a gyakorlatban is.

Romániában hiába fáradt az iskolás, alapvető állampolgári ismeretekről fogalma sincs. Nem tudja, mi a sajtó szerepe, melyek a demokrácia alapelvei, hogyan kezelje a pénzügyeit, hogyan fizessen számlát, egyszóval hiányos az élet gyakorlati tudástára. Ezzel magamat minősítem, társaim nagy részéhez képest nem vagyok különb. Ennek pótlásához nem az óraszám növelésére, hanem annak tartalmi újragondolására van szükség. Úgy látom, a romániai diákság ugyanúgy fáradt, csak fel kell tennünk a kérdést, hogy miért. Nem töltünk annyi időt az iskolában és annyi alapműveltségünk sincs.

Nekem erdélyiként enyhe túlzással lételemem a problémáim megosztása, kimutatása. Ez nem baj, ez csupán kulturális különbség, amiért néha furcsán néznek rám az itteniek, hogy miért siránkozom annyit.

A nemzetközi diákközösség pedig mintha új dimenziókat nyitott volna meg előttem. Annyi néppel és kultúrával ismerkedtem meg, hogy nehéz számon tartani. Csak a közvetlen kollégáim közt találok német, francia, spanyol, finn, angol, amerikai, japán, dél-koreai, Fülöp-szigeteki, thaiföldi, vietnámi, dél-afrikai, orosz cserediákot, és a lista folytatható. Minket az egyetem nemzetközi kapcsolatokért felelős osztálya sikeresen összeköt, és fogadóbulit, karácsonyi összejövetelt, nyelvcsereprogramot szervez.

Meg kell tanulni kiejtését, tónusát és latin betűs átírását. Már az újságolvasáshoz, az alapszintű írástudáshoz is több ezret el kell sajátítani. Türelmesnek kell lenni, hiszen még a kínai anyanyelvűek közt sem ritka, hogy elfelejtenek leírni egy-egy ritkább karaktert. A kezdet nagyon nehéz. Amíg megszokja az ember a karakterek jellegét, felépítését, számtalanszor le kell írnia a legegyszerűbbet is, hogy megjegyezze.

Ha beszélni kezdek, további kihívás a tónusok tartása, hiszen a legkisebb baki miatt is nagyon félre lehet beszélni. Csak a tónus választja el például az édesanya és a ló karakterét, egyébként ugyanúgy kiejtendő. A tanulócsoportom augusztus végén közel húszfős volt, decemberben azonban már csak heten vettünk részt. Sokan feladják, még olyanok is, akiknek korábbi kötődésük is van a nyelvhez, kultúrához, jártak már itt vagy egyetemen tanulták.

Ha magyart hallanak, sokan először orosznak gondolják, de legtöbben nem tudják kapcsolni semmihez. Ha románul beszélek, egyértelműen a spanyolhoz kötik, érzik a nyelv újlatin jellegét. Megismertem egyébként olyan tajvani srácot is, akinek édesapja magyar szobrász, édesanyja pedig hualieni születésű. Bár soha nem élt Magyarországon, és ritkán látogatta, édesapja ösztönzésére még mindig folyékonyan beszéli a nyelvet. Számára idegen az ábécé, de beszédben igazán bő szókincse van.