Se király, se bolond

Igazi király azonban ettõl még nem lesz. Tehát, a képzeleti erõpróba kiindulópontja: van udvar, nincs igazi király. És jön a következõ antifantaszta kérdés: minek hát a bolond? Nem a szép számban elõforduló csúszómászó-bolondra gondolok persze, azok vannak, teremnek a Stupidáriumban (lásd még, bolondok terráriuma), ha van király, ha nincs. A koronás fõ görbe tükreként mûködõ udvari bolondra gondolok, aki (ismerjük a mítoszt) módosult elmeállapotának pajzsa mögül oszthatja az észt az uralkodónak, anélkül méghozzá, hogy feje porba hulljon. Minek hát egy ilyen bolond a király nélküli udvarban? Semminek, ahogy Kissróf mester válaszolna.
És mégis, volt bolond. Ebben a képzeletizzadmány szülte kolozsvári fej nélküli udvarban. Volt, bizony. Lulu. Bolond volt az istenadta, szó szerint legalábbis. Egyesek szerint Down-kórban szenvedett, mások szerint a genetika egyéb fintora ült a vállán, keresztként. Hogy mekkora volt az IQ-ja, minden valószínûség szerint örök titok marad, de tény, hogy 55 évi élésre-kamrára elég volt. Az is tény, hogy feltételezett intelligenciáját nemigen használhatta, tekintve, hogy hiányzott a király, akivel oppozícióban okos lehetett volna. Érzelmi intelligenciáját azonban nap mint nap bevetette, az utcán, a boltban, a buszon, a parkban, az udvari népség jelenlétében bárhol. Mégis tételezhetõ volna tehát, hogy annyi király volt (van) az udvarban, ahány tagja volt (van) az udvarnak? Frászt. Ehhez Istennek sem lenne elég fantáziája. Inkább arról a jelenségrõl van szó, amit az indiánoknál és egyéb „primitív” jelzõvel illetett népeknél tapasztaltak az arra utazók. Hogy az említett népek tisztelik az elmeháborodottat. Így volt ezzel Lulu is. Tisztelte a kvári fejetlen udvar népét. A futóbolondokat. Akik bádog-, kõ-, fa-, üveg- és egyéb matériákból készült arccal elindultak reggel, pokolköreiket róni. Például. Akkor Lulu odaállt eléjük, és mondott nekik valamit. Amirõl úgy gondolta, hogy bolondoknak jól eshet. És mûködött. A bádog-, kõ-, fa-, üveg- és egyéb matériákból készült arcok nagy recsegés-ropogás közepette összetörtek, és a fejetlen udvari népség nevetett. Õk azt hitték, hogy a bolondon. Pedig Lulu csak azért mondta azt, amit, mert tudta, hogy azok azt fogják hinni, amit, és nevetni fognak, arra gondolván, hogy rajta, pedig nem, csak a futóbolond-szindrómának megfelelõ tüneti kezelést kapták. Ez is görbe tükör. És Lulunak elég is volt. Hiszen tisztelte a bolondokat, és ha azok nevettek, feltételezte, hogy minden rendben. Igaza is volt.
Lulu meghalt. Csak úgy. Ahogy egy bolondhoz illik. Összeesett és kész. Az orvosok (Poe orvosai, a futóbolondok aranyérmes kasztja) különbözõ okokat soroltak fel. Naná, nem lehet csak úgy megkrepálni. Még egy bolondnak sem. A sajtó adatokat közölt. Megtudtuk a nevét, korát. Mindent, ami a reáliák világához kapcsolhatta az áldozatot. Mert így rendszeren belül marad. Értelmezhetõ. Amíg élt, a kutya sem érdeklõdött az adatok iránt. Mitikus volt. Most már nem az. Még bolond sem. Csak halott. Aztán most mi lesz, kérdezem. Mi lesz, ha kimarad a fantazma, hogy valakihez képest normálisnak, Übermenschnek érezzük magunkat? És mi lesz a sok bádog-, kõ-, fa-, üveg- és egyéb matériákból készült arccal? A fejetlen udvar új bolond után néz? Lehet. Jó pénzen biztos lehet szerezni. Lulut azonban már nem. Mint ahogy Mátyást sem. Ez van. Immár kétszeresen fejetlen a kvári királyi udvar. Királya sincs, bolondja sincs. Szegény. (Horror: ezt nem is olyan nehéz elképzelni!)