Te is fiam, Ronaldinho?

Pedig nem túlzás, a dél-amerikai fociguruk első fellépését milliárdok várták, bízva abban, hogy a kellemes berlini éjszakában egy kicsit felfrissítik az izzadtságszagúan indult vébét. Ehhez képest az eddig csupa szív brazil fiúk még akkor is fapofát vágtak, amikor egy horvát szurkoló senkitől sem zavartatva rohant megcsókolni az adriai félisten Prso cipőjét. A szigorú összpontosítás persze érthető: nemcsak Brazíliában javasolnak pszichológust és komoly étrendváltoztatást azoknak, akik a Selecaót nem látják legalább a fináléban. Így aztán a többi, a végső sikerre azért még esélyes sztárcsapathoz hasonlóan a brazilok is csak Kaká góljáig fitogtatták elképesztő technikájukat, majd átengedték a kezdeményezést.
A nagyok közül az első csoportkörben csak a németek és spanyolok termelték a gólokat, igaz az előbbieket a saját védelmük kényszerítette erre. Olaszország azonban már két különböző félidőt produkált Ghána ellen, Hollandia Robben találata után engedte kitámadni a szerbeket, Argentína pedig 2-0-nál behúzta a kéziféket. Nem beszélve az első öt percben vezetést szerző portugálokról és angolokról, akik góljuk után még negyedórát mímelték a futballt, majd taktikát váltva, annyira lefagyasztották az eredményjelzőt, hogy a számítógépmolyok már ebben is Bill Gates kezét kezdték sejteni. Igaz, ők legalább nem elégedtek meg a döntetlennel, mint az influenzagyanús gall kakasok.
A futballnagyhatalmak sorozatos összeomlását hozó 2002-es torna után azonban érthető, hogy senki sem hajlandó kockáztatni néhány kötényért és biciklicselért, főként, hogy a fáradtsági tényező továbbra is jelentős probléma: 50–60 szezonbeli tétmeccsel a lábukban a hét vb-találkozóra berendezkedő sztárok nem erőltetik a három pont szempontjából már fölösleges pluszmunkát.
Így lesz a forró brazil szambából kimért valcer, Ronaldinhóból pedig Rodin-modell.