Sportfórum – Harminc év egy percben

Hiába estek ki sorra a többi csoportból az esetleges ellenfelek a legjobb csoportharmadikok versenyéből, hiába drukkolta végig a világon elszórt magyarok szurkolóserege hétfő este az ukrán–spanyol meccset. Kedd éjjel az utolsó percben (mikor máskor, ha magyar csapatról van szó? – pedig nem is mi játszottunk!) minden összeomlott. És hirtelen lepergett előttünk 30 év. Akkor jártunk kint utoljára világversenyen.

Lepergettem magam előtt a 80-as évek végét a Kiprich Józsi és Kovács Kálmán csatárkettőssel, majd később a Détári-gárdával, a 90-es évek vergődéseit Illés Béláékkal. Majd feljajdultam 1997-hez érve, amikor egy utolsó utáni pillanatban összehozott híres-nevezetes finn öngólnak „köszönhetően” pótselejtezőt kellett játszanunk a jugókkal.

Aztán következtek az 1996-ban olimpiát megjárt generáció mérkőzései Lisztes Krisztiánnal és Dárdaival, de még összébb szorult a torkom, amikor a 2000-es évekre gondoltam, amikor a selejtezősorozatok elején azt számolgattam, vajon az ötödik vagy a hatodik helyen végzünk. 2008-ban például az utóbbi történt. Ezen időszakokból már kiemelkedő játékosokat sem tudnék mondani. Legalábbis magyarokat nem. Majd következtek Egervári harmadik helyei… És a legjobb csoportharmadik hely kedd este, az utolsó csoportmeccs 89. percéig. Aztán minden megváltozott.

Lehet összeesküvés-elméleteket gyártani arról, hogy a kazahok és a törökök muzulmánok (miért tartogatták legjobb játékosaikat a kazahok éppen a lettek elleni mérkőzésre?), hogy az Eb-re a magyar csapat kijutása gazdasági szempontból az UEFA-nak nem előnyös.

Lehet azon tépelődni, hogy eleve kár volt Pintért kinevezni szövetségi kapitánynak, vagy miért nem lehetett Dárdait megtartani, esetleg miért volt szükség egy utánpótlásért felelős, a magyar játékosokat nem ismerő Storckot odatenni, akit egyes szakemberek amúgy is a szövetség bábjaként emlegetnek. Vagy akár arról is beszélni, hogy az északírek ellen miért nem lehetett emberelőnyben, vezetés tudatában még 70 másodpercet kibírni. Mert bezzeg a törökök emberhátrányban szántották fel a konyai Büyüksehir Torku Aréna gyepét.

Inkább lássuk be, nem érdemeltük meg. Bármennyire is szerettük volna, bármennyire is „harmincévutánjárnekünk” frázisokat puffogtatunk, nézzünk szembe a valósággal: csupán a finneket és a szigetországi bálnavadászokat tudtuk legyőzni nehezen, nyögvenyelősen és talán szerencsével is.

A kedd esti mérkőzéseket követően egy vitriolos hozzászólásban az egyik szurkoló azt írta, valószínűleg minden csoportharmadik – minket kivéve – a kazahoknak szurkolt, hogy a pótselejtezőn majd minket húzzanak ki a sorsolás alkalmával. Minden bizonnyal igaza van. Ismerve a pótselejtezős ellenfeleket, nem sok jót remélhetünk.

Dárdai szerint nagyszerű lett volna kijutni Franciaországba, de az sem oldotta volna meg a magyar labdarúgás problémáját. Valóban.

Kapcsolódó írások a Krónika pénteki számában megjelent Sportfórum oldalról:

Páva Adorján: Ébredj, királylány!

Balogh Levente: A szerencse mostohafiai

Vásárhelyi-Nyemec Réka: Kesergés helyett...