Elalvási statisztika

Csak másnap reggel szembesültem a ténnyel, hogy Fabregas négyre kerekítette a meccs végkimenetelét, és ettől hosszasan magamba zuhantam, mert vallom, hogy az ember nem lehet élete végéig hűséges, de legalább törekednie kell rá.

Következő lépésként a szégyenletes belealvás okait kezdtem keresgélni. Leginkább a fáradtság adta magát, amiben lenne is valami, de Európa-bajnokságot négyévente egyszer rendeznek, az ember ne akkor legyen fáradt, aludni ráérünk a döntőt követően is. Aztán következett a mérkőzés képe, a nyomasztó spanyol fölény valóban alkalmas volt arra, hogy az ember fejében alkalomhoz nem illő gondolatok kezdjenek kergetőzni, de ez megint csak részben magyarázná a koncentrálás alábbhagyását. Az életkorom előrehaladta is felmerült egy pillanatra, de gyorsan elhessegettem, mint alaptalan gyanúsítgatást.

Az a statisztika sietett a segítségemre, amelyet – miközben borzongó elismeréssel adózom neki – a futball tekintetében mélységesen elutasítok. Mert mondja meg nekem valaki, milyen jelentősége van a számnak, miszerint egy csapat játékosai 58 643 métert futottak egy mérkőzésen, amelynek végén 0-4-et mutatott az eredményjelző. Ugyan minek a szupermaratoni táv megtétele, foglalkoztak volna inkább a labdával, tenném hozzá kocsmastratégiai fordulattal élve. Persze ahhoz egyszer labdához kellett volna jutni, jön a szinte automatikusan generált válasz, márpedig a spanyoloktól legfeljebb örökölni lehet a játékszert, mintsem megszerezni tőlük.

És ennél a pontnál gyúlt ki a fény az elmémben. Hát persze! Nézzük csak: Iniestáék labdabirtoklása 66 százalék, ezen belül Xavi 136 passzt adott, amiből csak 9 nem jutott el a címzetthez. Neve van már a gyereknek: igencsak korlátozott emberi agyam képtelen unalmasnak nyilvánította a tökéletesség eme fokát, önvédelmi gesztusként lehúzta a rolót, én meg jól elaludtam.

Hogy ettől az Eb-t akár a németek is megnyerhetik? Természetesen, de az hadd legyen az én bajom, hogyan békítem majd össze a bennem rejlő spanyol-, illetve németszurkolót.