Cél a magyar válogatott – Interjú a szlovák ifi extraliga csíki pontkirályával

– Szinte hihetetlennek tűnő történet, egy csíkszeredai fiatalember lett a szlovák ifi extraliga pontkirálya. Ki fedezett fel, hogyan jutottál ki Szlovákiába?

– Édesapám vitt ki 5 éves koromban a csíkszeredai jégpályára, ahol az első edzőm ifj. Antal Előd volt. Nem sokkal később Geréb István és Molnár Attila lett az edzőm, de dolgoztam Gál Sándorral is. Mind a négyüknek hálás köszönet. Jó csapatunk volt, simán nyertük a román korosztályos bajnokságot, a magyar bajnokságban is érmesek lettünk.

Óriási élmény marad számomra, hogy tagja lehettem a 2013-as ifjúsági téli olimpián részt vevő romániai csapatnak. Brassóban 3000 néző előtt zajlottak a mecscsek. Neves ellenfelekkel játszottunk, olyanokkal, akik közül sokan 2–3 éven belül az NHL-ben vagy más erős bajnokságokban fognak hokizni. 2013 nyarán azt tapasztaltuk, hogy az én korosztályomból számos játékos külföldre ment, nem lesz, akivel játsszak, és megáll a fejlődésem.

Szüleimmel eldöntöttük, hogy az addig befektetett munkának nem kellene kárba vesznie, és próbáljunk külföldi csapatot találni. Megkerestük a szlovák hokiberkekben jól ismert pozsonyi Jakocs Józsefet, aki elintézte, hogy Iszlay Gergővel együtt vegyünk részt egy pozsonyi próbajátékon. Egy edzésen és egy mérkőzésen mutathattuk be „hokitudományunkat\", és a nap végén azt a választ kaptuk: maradhattok! Beiratkoztunk a pozsonyi magyar tannyelvű gimnáziumba. Iszlay barátom számára – sajnos – hamar befejeződött a pozsonyi hoki, mert ő szeptemberben sérülést szenvedett.

– Milyenek voltak az első hónapok, az első edzések, meccsek?

– Nagyon nehezek. Mi csak angolul tudtunk, az edző és a csapattársak szlovákul beszéltek, ráadásként pedig óriási volt a különbség az itthoni és az ottani edzések között. Főleg jégen, ahol az intenzitás, a ritmus volt más, arról nem is beszélve, hogy sokkal több mérkőzés várt ránk. Az is nehezítette a helyzetemet, hogy volt egy agyrázkódásom, több hetet ki kellett hagynom.

Szlovákiába való kiutazásom után pár hónappal edzőcsere volt a csapatomnál, az új edző nem tudta, hová tegyen, mit keresek én ott... Közben felépültem, kezdtem jobban teljesíteni az edzéseken, megtanultam szlovákul. Bekerültem az első sorba, és mindjárt az elején gólt lőttem.

– Mi a titka, hogy a második idényedben ilyen jól ment a gólgyártás, sok gólt lőttél, és számos gólpasszt tudtál adni?

– A rengeteg munka. Tudatában vagyok annak, hogy az én pontkirályi címem a csapattársaimé is, azok érdeme, akikkel egy sorban játszottam. Nélkülük nem tudtam volna így teljesíteni.

– Bizonyára több csapatnak felkeltetted az érdeklődését. Hol folytatod pályafutásodat?

– Pontkirályként bármelyik U20-as szlovák csapathoz mehetnék, de ajánlatot kaptam két U20-as csehországi együttestől és Székesfehérvárról is. Hamarosan dönteni fogok.

– Milyen az iskola, milyen volt gimnazistának lenni Pozsonyban?

– Hálás vagyok tanáraimnak, mert megértők, tudják, milyen áldozatokat követel a minőségi sport. Én vagyok az iskolából az egyedüli, aki ilyen magas szinten hokizik, és elismerően néznek rám. Jövőben érettségizni fogok, remélem, sikerül majd jól felkészülnöm. Összejártam a várost, számos ismerősöm lett, jól éreztem magam Pozsonyban.

– Követed a csíki hoki történéseit?

– Persze, napirenden vagyok, és hetente beszélek volt csapattársaimmal, például a Németországban játszó Péter Balázzsal. Szomorúan nyugtázzuk, hogy sok tehetséges fiatal hokisnak el kell mennie Csíkszeredából. És azt, hogy a csíki hoki süllyedő tendenciát mutat.

– Egy ilyen jól teljesítő fiatal hokis esetében felmerül a válogatottság kérdése is. Melyik válogatottban szeretnél játszani?

– A magyarban, de mivel román színekben részt vettem két U18-as vb-n, csak négy év múlva szerepelhetek a magyar válogatottban. Egyébként megkerestek a szlovák U18-as válogatott edzői is. Megértettem velük, hogy én inkább magyar színekben játszanék.