Budapest–Bamako Rali: a hangulatot a profik is irigylik

– Honnan jött a késztetés, mi adta az ötletet egy ilyen jellegű verseny megszervezéséhez?

– 2005-ben elhatároztam, hogy elindulok a Párizs–Dakar Ralin, hogy átéljem, milyen is lehet egy nagy szaharai és afrikai autós kaland élménye. Emlékszem, mikor gyerekkoromban először láttam képeket a Dakarról, csak tátott szájjal bámultam. Aztán amikor jobban körüljártam a témát, rájöttem, hogy a Dakar nem az amatőr kalandoroknak szól, hanem a profi, jól pénzelt, gyári versenycsapatok futama. Ekkor találtam ki, hogy kéne egy egyszerűbb, barátságosabb, amatőrök által is teljesíthető kaland a Dakar útvonalán: 2005. december 26-án elrajtolt az első Budapest–Bamako Rali.

– A szervezés legnehezebb része minden bizonnyal az afrikai munka. Hogy zajlottak az első kapcsolatfelvételek, nehezek voltak az első lépések?

– Egy ilyen rali megszervezése irdatlan nagy munka. Az afrikai kormányokkal való egyeztetés egy lidércnyomás. Nem az európai, amerikai munkamorálhoz szokott embernek való. Az első évben mindenki hülyének is nézett, és nem hitték, hogy valóra válik egy ilyen esemény. Az első évben Mauritániában például a raliengedélyünket két kilogramm méz ellenében kaptam meg; azóta már euróban kell fizetni, és jóval többet.

– Mi az, ami csakis Afrikában fordulhat elő, és amire szinte lehetetlen felkészülni, akármilyen alapos is a szervezőmunka?

– Szenegál például teljesen kiszámíthatatlan ország. Egyik nap megígérnek valamit, de aztán annak az ellenkezője történik. Júliusban azt mondták, hogy megkapjuk a ralihoz szükséges papírokat, és minden rendben van. Decemberben még azzal fenyegettek, hogyha nem egyeztetünk minden törzsi vezetővel, akiknek a területén áthalad a verseny, nem kaphatjuk meg az engedélyt. E nélkül pedig nem engedték volna be a mezőnyt. A törzsekkel egyeztetni pedig szinte lehetetlen, hiszen a legtöbb helyen az ország hivatalos nyelvét, a franciát sem beszélik.

– A biztonság fontos kérdés, volt, hogy a magyar Külügyminisztérium a verseny lefújását szorgalmazta. Szervezőként mit tudnak tenni a résztvevők biztonságáért egy ilyen kiszámíthatatlan régióban?

– A helyi katonaság vigyáz a futamra Mauritániában. 2008-ban például szinte 500 méterenként volt egy fegyveres egység, az egész hadsereg minket figyelt. A lányok nem is mertek kimenni a dűnék közé pisilni éjjel, mert mindenhol vigyázó szempárok lestek.

– A verseny jellegéből adódik, hogy rengeteg kaland vár a résztvevőkre. Melyek voltak a legőrültebb szituációk?

– Szinte kifogyhatatlan vagyok a történetekből. Néhány éve Nyugat-Szaharában egy 600 kilométeres földutas szakaszon eltévedtem. Az országban a hetvenes években súlyos háború dúlt, így a terület ma is tele van aknákkal. Tudtam, hogy aknás területen vagyok, de lövésem sem volt, hogy merre biztonságos menni, és már sötétedett is. Sötétben, aknás területen vezetni mindennél veszélyesebb. Egy pislákoló tüzet láttam, ahol egy nomád család táborozott. Eljutottam odáig, és az öreg helyi őslakos azt mondta, hogy töltsem náluk az éjszakát, és reggel megmutatja az utat. A homokban sütöttek kenyeret és főztek vacsorát. A kecskéik és a tevéik társaságában töltöttem az éjszakát. Felejthetetlen este volt.

– A Bamako-rali egyik fontos része az adományozás. Nyomon követik, hogy mi az adományok sorsa?

– Amennyire lehet, igen. Tudjuk, hogy az általunk vitt mentőautók rengeteg ember életét mentették meg. Az inkubátoraink csecsemőket mentettek meg a haláltól. A Maliban felállított napenergia-rendszerünk a mai napig energiával lát el egy teljes falut. Évek múlva mindig visszamegyünk olyan helyekre, ahol adományoztunk. Jó látni, hogy az adományainkat jól hasznosítják.

– A nemzetközi autósportvilág mennyire tartja számon ezt a viadalt? Komolyan veszik, vagy inkább csak amatőrök bohó kalandozásának tekintik?

– A Bamako-ralinak különleges pozíciója van. Ez a világ legnagyobb és legfontosabb amatőr versenye – éppen azért, mert szeretnivaló és izgalmas. Mindenki tudja, hogy ez nem egy profi viadal, de sokszor a profik is irigyelik a hangulata, a kalandos jellege és a bulik miatt.