Beszélgetés Nemes Olgával, Európa egykori legjobb asztaliteniszezőjével

– Mi a legnagyobb különbség a valamikori romániai és a mostani német asztalitenisz között?
– Időben és térben is óriási különbségek vannak. De nem feltétlenül a nyugati sportolók javára billen a mérleg. Ugyanis Romániában sokkal kevesebb sportegyesületből és teljesítménysportolóból ugranak ki a tehetségek. Ez azt jelenti, hogy a mostoha körülmények ellenére az itteni edzők jobban dolgoztak és dolgoznak a mai napig is. Persze a német válogatott szintjén is sok és főleg jó munka folyik, ami az eredményekben is mutatkozik. Gyerekeknél viszont alig-alig döcög a német asztalitenisz.

– Nem érzi úgy, hogy az utóbbi két-három évtizedben Romániában is romlott a színvonal? Azért mégiscsak létezett egy erős első osztályos felnőttbajnokság, ami ma már nincs. Csupán Marosvásárhelyen két A ligás rivális volt az ön idejében.
– Ahhoz képest valóban visszaesés van. Központonként ma már csak egy-két kiváló sportolóról beszélhetünk, ennyiből nem jön össze egy ütőképes csapat, hiába jó az edző vagy bőkezű a támogató. Fontos lenne, ha a sportiskolás gyerekeknek lenne néhány példaképük, ezáltal meg jövőképük.

– Annak idején miért az asztaliteniszt választotta a tenisz helyett, elvégre Romániában több teniszező példakép is volt a 70-es években?
– Ha csak tőlem függött volna, a tenisz mellett döntök, mert azt valamivel jobban szerettem. Ám míg a teniszben még csak versenyeink sem voltak, az asztaliteniszben megmutatkoztak az első eredmények. Ráadásul miután alig tizen-egynéhány évesen megnyertem az első fontosabb versenyeket, édesanyámnak munkahelyi gondjai támadtak. Így a család az asztalitenisz mellett döntött.

– Az anyának munkahelyi gondjai voltak, mert a lánya túl tehetséges asztaliteniszező volt?
– És mégis teniszezni szeretett volna inkább. Nos akkor azt mondták neki, ha meg akarja őrizni az állását, a lányát ne vigye el a klubtól, és ne írassa más sportágra.

– Ekkor került a pingpongasztal a Nemes család tömbházlakásába?
– Nem, az már azelőtt ott volt. Én lényegében négy-öt éven keresztül mindkét sportot űztem: nyáron inkább teniszeztem, télen meg több időt szenteltem a másik sportágnak.

– De azért csak jól fogott az asztal meg az alkalmi, de rendkívül hasznos háziedzői szerepet betöltő édesapa?
– De még mennyire. Ő nemcsak háziedzőm, hanem sok más tehetséges fiatallal együtt a partnerem is volt. Ugyanis arról is gondoskodott, hogy mindig biztosítva legyenek az edző társak. Akiket – most már elmosolyogjuk –, de akkoriban úgy, ahogy tudott, meg is fizetett.

– Ez mit jelentett azokban a szűkös időkben?
Általában sört. Vagy egy üveget, vagy egy ládát, mikor mennyire futotta, és mit lehetett pult alatt intézni.

– Az akkor és itt volt. Jelenleg egy német tehetségnek könnyebben találnak partnert?
– Sok mindentől függ, főként a szerencsétől. A gyereknek vagy olyan szülei kell hogy legyenek, akik szinte minden hétvégén viszik-hozzák őt a versenyekre vagy a távolabbi településen élő partnerekhez, vagy ha nem, akkor olyan klubnál kell hogy sportoljon, ahol még számos tehetség megfordul. Persze olyan edzőre is szükség van, aki nem mindössze hobbiszinten foglalkozik tanítványaival.

– Ott is lehet lazsálni?
– Nem erről van szó. Nagyon sok sportoló, talán a jegyzettek nyolcvan-kilencven százaléka valójában csak hobbiból jár edzésre. Németországban kevés szülő szeretne élsportolót faragtatni gyerekéből; ott inkább az egészséges életmódra próbálják szoktatni csemetéiket.

– Visszatekintve sportolói múltjára, mit gondol, ha mindössze 15 esztendősen nem hagyja el Romániát, akkor is ilyen fényesen alakul pályafutása?
– Én is nagyon szeretném látni életem filmjét – ebben a változatban. De mivel ez nem lehetséges, maradjunk a fantáziálgatásnál. Biztos, hogy itthon testnevelési főiskolát végeztem volna, és talán-talán a színművészetire is bejutottam volna. Az, hogy sportolóként milyen eredményt értem volna el, örök talány marad.

– Vannak-e ambíciói edzőként? Esetleg felül szeretné múlni sportolói önmagát?
– Őszintén szólva: jelenleg nincsenek. Egyrészt – és ezt szerénytelenül mondom – sportolóként elég magasra állítottam a mércét, másrészt számomra az is szakmai elégtételt jelent, hogy a gyerekekkel szerettessem meg az asztaliteniszt. Hogy mit hoz a jövő, jómagam sem tudom. Az is lehet, hogy lesz majd egy olyan tehetséges tanítványom, akiért azt mondom, igenis, megéri a végsőkig elmenni. Egyelőre viszont azt mondhatom, hogy a nemzetközi szövetségtől azt a megbízatást kaptam, hogy edzőtáborok keretében gyerekekkel foglalkozzam.