Az ellopott lándzsa nyomában

– Az Unokáink sem fogják látni című műsort a nyolcvanas években indította. Milyen előzményei voltak?

– Operatőrnek vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és a második évben tanárom, Herskó János választott ki hatunkat, akik rendező-operatőrként folytathattuk tanulmányaikat. E kettős tudást kiválóan hasznosíthattam a Magyar Televízióban, mivel a nyugati gyakorlattal ellentétben az akkori viszonyok között itt polihisztornak kellett lenni. A televíziózás aranykorába csöppentem, kosztümös darabok tucatjait készítettük. Örkény-, Moliere-, Csiky Gergely-, Osztrovszkij-művek adaptációinak lehettem a vezető operatőre. Igazi műhelymunka folyt, többek között Szőnyi G. Sándorral, Szinetár Miklóssal, Zsurzs Évával dolgozhattam együtt. Emellett számos dokumentumfilm rendezését bízták rám.

– Széles körű ismertségre azonban városvédő sorozatával tett szert. Közérdeket védeni csak bíráló szavakkal lehet, hogyan fogadták az akkori városvezetők a kritikát?

– Nagyon rosszul. Az aczéli „három T” besorolás közül nekem a „tűrt” kategória jutott. Ekkor hangzott el az egyik városi hatalmasság hírhedt mondata: „Ki ellen akarják védeni a várost, elvtársak?”. Noha minden felvetésemet szakmailag alapoztam meg, ellenzékinek számítottam, s gyakori vendég voltam a pártközpontban, ismertebb nevén a Fehér Házban.

– A televízió hatalma a rendszerváltás előtt korlátlan volt, a felvetett problémára illett reagálni. Mennyiben változott ez a kilencvenes évektől?

– A verseny nélküli televíziós korszakban a képernyőn megszólalni presztízst jelentett, ez a tekintély a rendszerváltozás után némileg csökkent. Műsorunk nem szórakoztatni akar, sokkal inkább tettekre kíván sarkallni. A nézettsége alapján az Unokáink sem fogják látni igen népszerű, így felvetéseink ugyan biztos eljutnak az illetékesekhez, de az már a lelkiismeretüktől függ, hogy kapunk-e választ.

– Mit tart legnagyobb sikerének, amire az idő távlatában is örömmel gondol vissza, s mi az, amit szívesen elfelejtene?

– Vannak magával a szellemiséggel, és vannak konkrét tárgyakkal összefüggő sikerek. Az előbbihez tartozik a Város- és Faluvédők Szövetségének megalakulása. E szervezetnek 250 tagja van, és mára behálózza az egész Kárpát-medencét. Pályázatok, gyermektáborok fűződnek a nevéhez, így az ifjabb nemzedéket is meg tudjuk nyerni az ügynek. A tárgyiasult sikerek között az enyészetre ítélt, de megmentett épületek tucatjait tudnám felsorolni, de látványos siker az Andrássy úti kandelábersor elkészülte is. Továbbá újra vonzóvá váltak a kihalófélben lévő fémmegmunkáló-, kőművesszakmák, amik e rekonstrukciókhoz nélkülözhetetlenek. Kudarcként élem viszont meg, hogy változatlanul épülnek a bevásárlóközpontok, amelyek a belvárosok leromlásáért is felelősek. Nehezményezem, hogy Magyarországon, a világ számos országával ellentétben nem sikerült bevezetni az értékvédő tulajdonosokat inspiráló adókedvezményt.

– Nemrég mutatta be az MTV a Wekerle-telepről készült háromrészes riportfilmjét. Mit jelent Ön számára Kós Károly öröksége?

– A műsor második részében megszólaló, életét Kós Károly művészetének szentelő Antony Gall műépítészt idézem, aki szerint „Kós, ha csak két épületet is épített a főtéren, meghatározója lett annak a hangulatnak, ami összefogta a lakóközösséget”. Valóban, Kós Károly szellemisége olyan apróságokban is megnyilvánul, hogy kerítés helyett ribizlisor választotta el a kerteket, s a két főtéri híd az összefogást sugallta. Az egykori építészek nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra, az első pillanattól kezdve négy iskola, 110 pedagógus szolgálta a fiatalabb nemzedék okítását.

– Nagyszebenről, Kézdivásárhelyről, Marosvásárhelyről, Nyárádszentlászlóról is készített filmet, tevékenységének jelentős része a határon túli értékekhez kötődik. Hogyan áll az emlékek védelme a Kárpát-medencében?

– A városoktól függ. Szerencse, hogy számos településen anyagiak híján nem indulhattak meg jelentős átalakítások, így nagyon sok város építészeti szempontból őrzi hagyományait. Más központokat, Csíkszeredát, Kassát, Sepsiszentgyörgyöt utolérte a lakótelepek mételye. A városvédelem azokban a városokban erős, ahol a magyar lakosság számaránya jelentős túlsúlyban van. Ahol a betelepülők számaránya számottevő, ott kényesebb a helyzet: az új lakosokban még nem alakult ki a lokálpatriotizmus, közönyösek a múlt értékeivel szemben. A műsor jelképe az a görög istennő, akinek kezéből rongálók ellopták a lándzsát. Talán megérjük egyszer, hogy e helyeken is őslakosok és az új fészekrakók együtt keresik az eltűnt szimbólumot…