Karnyújtásnyira az istenek lábától

Nem több ez nyaralási tippnél, amely nemcsak a jómódú, luxusra vágyó utazónak szól, sokkal inkább annak, aki mondjuk 200 euróból szeretne utazni és hét éjszakát eltölteni, miközben a hasáról önmaga gondoskodik.

Egy hely kelet-európai zsebnek
Aki arra számít, hogy Leptokaria az a hely, ahova Görögország onassziszai kikötik jachtjukat, csalódnia kell. Aki viszont beéri egy barátságos, tiszta és kellemes üdülőteleppel, annak szűkösebb, de napfényes apartmanjaival, helyenként homokos, máshol kavicsos tengerpartjával, kellemes nyaralásra számíthat. Leptokariát mintha a mi zsebünknek találták volna ki, és ez már akkor kiderült, amikor megpillantottuk az üzletek bolgár, cseh vagy román nyelvű feliratait. A tenger itt is tenger – szokták vigasztalni magukat a kevésbé tehetős turisták. Elkeseredésre, aggodalomra valóban semmi ok: a görögök épp oly barátságosan fogadják a Kelet-Európából érkezőket, mint a tehetősebb nyugatiakat. Nemcsak a tenger éppen olyan, mint a fényűzőbb üdülőtelepeken, de a kiskocsmák, tavernák is épp olyan hangulatosak. Esténként itt is fülbemászóan szól a buzuki hangja, épp úgy lehet lépkedni a szirtakira, lehajtani a jó hideg sört, vagy a görögök kedvenc italát, az ánizzsal ízesített szőlőpálinkát, a híres ouzót.
Akinek nem elég ennyi ízelítő a helyi hagyományokból, az befizethet egy görög estre is. Semmivel sem kerül többe, mint egy otthoni éttermi kiruccanás, de ízek és látvány szempontjából mindenképpen felejthetetlen élmény. Sokan mosolyognak a félig megfőtt paszulyszemek láttán, de kevesen tudják, hogy Görögországban a bab nemcsak a szegény emberek eledele – ott nemzeti ételnek számít. A három tányéron tálalt finomságok között akadnak a paszulynál mifelénk előkelőbbnek tartott eledelek is: oregánóval és póréhagymával fűszerezett kolbászkarikák, pálcikára tűzdelt, szuvlákinak nevezett sertésfalatok, csirke, paszticióként ismert rakott tészta és sok-sok zöldségköret. Hogy jobban csússzon, kancsószámra mérik a híres görög bort.
Az emésztést azonban leginkább a mozgás segíti, a házigazdák erről is gondoskodnak. A népviseletbe öltözött ifjú táncosok nemcsak bemutatójukkal bűvölik a közönséget, hanem bevonják a táncba, szívesen megmutatják az első lépéseket. Élvezet nézni, amint néhány bátortalan, félresikerült lépés után miként járják az egyre gyorsuló ütemű szirtakit a magyarországi nyugdíjascsoport tagjai. A zenekar már rég levonult, és automatára állította a zeneszerkezetet, amikor a minden otthoni gondjukról megfeledkezett hatvanas-hetvenes nénik észbe kapnak, hogy magukra maradtak a kör közepén.

Az erdélyiek nemcsak strandolni akarnak
Vendéglátónk, az időnként szintén táncra perdülő Georgiosz Ilkosz, akit mindenki csak Jorgosznak szólít, anyanyelvi szinten beszéli a magyar nyelvet. A középkorú férfi valamikor autószerelőnek tanult, de hamar rájött, hogy nyelvtudásával sokkal többre viheti. Eleinte csak magyarországi csoportoknak tolmácsolt, másfél évtizede viszont belevágott a turizmusba. Szerencséje egyébként szülei szerencsétlenségének tulajdonítható: az Ilkosz család a görög testvérháború idején Magyarországra menekült. Jorgosz ott született 1956-ban, és csak 22 évesen lépett először Hellász földjére. „Véletlenszerűen csöppentem a turizmusba; amikor az itteniek megtudták, hogy jól beszélek magyarul, felkértek tolmácsolni. Időközben céget hoztam létre, és folyamatosan fogadom a magyarországi és újabban az erdélyi vendégeket” – mondja az üzletember, aki egy marosvásárhelyi turisztikai iroda társtulajdonosa is. Amikor arról kérdezem, hogy miben különbözik az erdélyi turista a magyarországitól vagy a nyugatitól, Jorgosz elmosolyodik. Nem mondja ki, de arcáról könnyen leolvasható a válasz: elsősorban a pénztárcája vastagságában. „Az erdélyieket nemcsak a strandolás érdekli, mindent meg szeretnének nézni, amiről annak idején történelemórán tanultak, vagy utólag olvastak” – jelenti ki megkomolyodott tekintettel. Jorgosz szavait magyarországi idegenvezetőnk, Kovalcsik Zsuzsa is megerősíti, majd hozzáteszi: „Nekem sokkal könnyebb az erdélyiekkel foglalkozni, mert azon túl, hogy érdeklődést mutatnak, fegyelmezettebbek is, mint a magyarországiak”.
A balkáni mentalitás előnyei
A jóval híresebb Paralia Katerinitől alig néhány kilométerre délre fekvő Leptokaria nagy előnye, hogy nagyjából az ország közepén helyezkedik el. Thesszaloniki száz kilométerre fekszik, a Meteorák ennél alig valamivel többre, mindössze Athénig kell egy éjszakát utazni. Az Olimposz csúcsai viszont karnyújtásnyi távolságból tekintenek a tengerparti falura. A kirándulás első megállóját, a hegy lábánál 300 méteres magasságban fekvő Litochorot szűk félóra alatt lehet elérni. A 15. század végén alapított festői falvacska afféle görög Szentendre. Fehérre meszelt takaros házai keskeny macskaköves utcákra nyílnak, amelyeken az ember lépten-nyomon emlékboltokba ütközik. Idegenvezetőnk előre figyelmeztet, hogy két okból is érdemes alkudozni: egyrészt olcsóbban megszerezhetjük a kiszemelt portékát, ugyanakkor nem sértjük meg a kereskedőt azzal, hogy vásárlás előtt szóra sem méltatjuk. A jó tanácsokat egy alig öt-hat négyzetméteres pincehelyiségben ki is próbáljuk. A pult mögött gitározó elárusító félbeszakítja dalát, majd amikor látja, hogy valóban érdekel a bambuszból készült szélhárfa, tíz-tizenöt százalékos árengedményt kínál. A zöldségpiacon a turista igazi balkáni zsibvásárba csöppen, a hegyek-erdők csendjét az egymás szavába vágó kereskedők kiabálása veri fel.
Az igazi Balkánra egyébként a rengeteg kóbor kutya is emlékeztet. A négylábúak testsúlyából ítélve jelenlétük mit sem zavarja a látogatókat, akik akár a szájuktól is megvonják a kirándulásra felcsomagolt falatokat, csakhogy etethessék az ebeket. A görögök balkáni mentalitását házigazdánk, Jorgosz sem tagadja. „A 2004-es olimpiai játékokat is igazi balkáni stílusban szerveztük: mindent az utolsó pillanatban csaptunk össze. Sokan joggal kételkedtek abban, hogy Görögország egyáltalán képes-e megszervezni a játékokat, és végül az egyik legjobban sikerült olimpia lett” – büszkélkedik a férfi.
Az Olimposzt, amelynek kacskaringós emelkedőjén buszunk közel ezerméteres magasságig kapaszkodik, nemcsak a 2917 méteres csúcsa, a Mütikasz vagy Panteon – magyarul minden isten – teszi nevezetessé. A világ egyik legismertebb hegyéhez főként mítoszok kötődnek. A hajdanán egész világrendet létrehozó, egy családból származó istenek uralta fantáziadús görög gondolatvilág ide képzelte el az istenek lakhelyét. A mitológia szerint a világmindenség kialakulása – mint sok más vallásban – káosszal kezdődött, majd sorra születtek az Olümposzon tanyázó istenek. Közülük Zeusz lett a leghatalmasabb, mert ő kapta az ég és a föld uralmát, Poszeidonnak a vizek jutottak, míg Hádész az alvilág fölött uralkodhatott.

A bizánci kultúra bölcsője
Ha Athén az antik görög kultúra jelképe, akkor az egykoron Konstantinápollyal vetekedő Thesszaloniki a bizánci Görögországé – állítják az ország második fővárosaként is emlegetett, majd’ két és fél évezredes településről. Erről nemcsak építészeti stílusa árulkodik; a turista lépten-nyomon a nyugatabbra kissé furcsának számító szokásokba ütközik. Aki például azt állítja, hogy a bukaresti gépkocsivezetők a legszemtelenebbek Európában, annak Thesszalonikibe kellene látogatnia. A szűk sikátorokon a tiltó táblák ellenére mindenki kénye-kedve szerint parkol; a túlzsúfolt utcák az egymást érő autók dudájától hangosak. A görög nyelvű bekiáltásokat ugyan nem értem, de a felemelt középső ujj e tájakon sem lehet az üdvözlés jele. Akárcsak odahaza, itt is lehet alkudozni a rendőrökkel. Bolgár kollégáiktól eltérően, az itteni forgalmisták nem követelik meg maguknak az idegentől az öt-tíz eurót, a görögök istenítése ellenében azonban könnyen hajlandók szemet hunyni a kisebb szabálytalanságok fölött. Főként, ha az ember kézzel-lábbal elmutogatja, hogy éppen valamelyik ortodox templomot vagy romot látogatta, miközben autóját ugyanúgy az út szélén hagyta a tilosban, mint a többi sofőr. Thesszalonikiben – akárcsak az útba eső Dionban, a Homérosz korában elképzelt összes görög városállam hitének központjában – bőven találni csodálnivalót.
A várost Nagy Sándor utódja, egyben jó barátja és sógora, Kasszandrosz makedón király alapította i. e. 315-ben felesége, Thesszaloniké tiszteletére. Egy későbbi tűzvész nagy pusztítást végzett, de i. e. 180-ra Thesszaloniki ismét virágzott, mint a makedónok legjelentősebb és legerősebb városa. Akkor is a bizánci kultúra egyik bölcsője maradt, amikor a kikötőjére áhítozó rómaiak meghódították. A harmadik században a gótok, háromszáz év múlva a szláv népek és az avarok ostromolták, de a legkártékonyabbnak a közel öt évszázados török uralom bizonyult, amely éppen a városvédő Szent Demeter napján, 1912. október 26-án ért véget. A szent sírja fölött az ő nevét viselő, az 5. században épült tekintélyes ortodox katedrális magasodik. Látogatásunk időpontjában csak néhány buzgó hívő vetette a kereszteket, gyújtotta a vékony, sárga gyertyákat, és csókolgatta a hatalmas templom ikonjait. Kis csoportunkból valaki halk Miatyánkkal köszönte meg, hogy eljuthatott az istenek lábáig.

A Krónika munkatársát a marosvásárhelyi Euro Best Travel utaztatta.
Marosvásárhely, Tîrgului (Sáros) utca 3. szám
Tel.: 0265-306.021, fax: 0265-306.020
e-mail: eurobest_travel@rdslink.ro