Intézményesített potyázás

Amióta a vasúti szállítás tömegközlekedési eszközként létezik, azóta potyautas is van. A gőzösök idején a vasúti kocsik felszállójánál – az ütközőnél – volt az üres zsebű utazók helye, az utaskísérők pedig rendszerint könyörületből, ellenszolgáltatás nélkül megtűrték a potyázókat. Ma már teljesen más a helyzet: a potyautazás is fejlődésen ment keresztül, és egészen más szokásrendszer alakult ki. Bizonyos járatokon – úgy is fogalmazhatunk – intézményesítetté vált a manapság blattolásnak nevezett potyautazás. A blattolás intézményesített változatának kidolgozója pedig egy sima modorú, előzékeny kalauz, aki kedélyesen cseverészik az utasokkal, ráadásul több nyelven beszél, és egyáltalán nem a „mindenható egyenruhás” pozitúrájában tetszeleg. Ha ő a felelős jegycsípő a vonaton, nem kell tartani az ellenőrtől, sőt még az ellenőrök ellenőrétől sem. Bámulatos ravaszsággal tudja rejtegetni potyautasait a vonaton, és nincs az az agyafúrt „szuperkontroll”, aki rábukkanna a pártfogoltjaira. A blattolók pedig „becsülettel” térítik a jóhiszeműséget, no meg azt a biztonságot, amire éppen az ő személye a garancia. Ám kalauzunk nemcsak a potyázók rejtegetésében páratlan, hiszen ő az, aki a blattolás lejben kifejezhető ellenértékét is szabályozza. Szívélyesen, régi ismerősként üdvözli az egyetemi központokba visszatérő diákokat, udvariasan érdeklődik, kinek hány éve van még hátra, hogy telt a vakáció, éppen milyen ügyben járt haza stb. A vörös hátú tízlejeseket lobogtató ifjakkal simulékony modorban közli: „Nagy az infláció, fiúk, tegyetek még melléje!” A zsebében kotorászó mesteriző, öreg egyetemistát elegáns mozdulattal leinti: „Régi utasoknak kedvezmény jár”. Majd a menetjegyét szégyenkezve szorongató kezdőhöz fordul: „A fiatalúr még elsőéves, ugye?”...