Én és a foci

Nem állítom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem mutatok érdeklõdést e nemes sportág iránt. Világbajnokságok idejére például hajlandó vagyok némiképp felfüggeszteni az idegenkedésemet. Sõt az ilyen alkalmak kifejezetten jót tesznek férfiúi önérzetemnek. Gondolok például arra a momentumra, amikor aszszonykámmal hátradõlve néztük a vébédöntõt, s õ – az elsõ félidõ vége felé – felkiáltott: „Hajrá, brazilok!” Nem adnám semmiért a pillanatot, amikor én, a futballfenomén, lazán felvilágosíthattam („te kis buta!”), hogy az olaszok mérkõznek a franciákkal.
Hasonló volt az is, amikor egy vendéglátó-ipari egységben, meccsnézés közben az asztalnál ülõ egyik hölgy megkérdezte, hogy melyikek a románok, egy másik pedig ráfelelte, hogy a sárgák, mire hûvösen közöltem vele, hogy az a bíró. A kocsmában történõ meccsnézéstõl amúgy kifejezetten rettegek. Nemrég felfedeztünk kollégáimmal egy helyet, ahol – úgy tûnt – nincs tévé. Második alkalommal már volt, a rajongó közönség pedig épp a fentebb említett mérkõzést nézte. Mint kezdem tapasztalni, a nyilvános, közösségi meccsnézés tehát – sajna – nemcsak a vébéidõszak sajátja. Fel kell hát készülnöm fociból, hogy néha megcsillogtathassam tudásomat, ha nõvel megyek sörözni, forralt borozni.
Kivéve persze ha a húgomról van szó.