Anyó vekkere

Kiigazít, hogy nem haragszik a fiatalokra, van szegényeknek elég bajuk: reggel korán kelnek, a nagyobbik dédunokát viszik iskolába, a kisebbiket napközibe, aztán rohannak munkába, délután pedig hazafelé. Megérti hát, hogy egyetlen szem unokája ritkán tér meg a szülõi házba, s még jó, hogy nem vándoroltak ki õk is Magyarországra, vagy Isten tudja hova, mint oly sokan. Azt mondja, éppen e miatt az eszement rohanás miatt érti meg, hogy a fiatalok inkább otthon lustálkodva pihenik át a hétvégéket. S különben is, teszi hozzá, fiatalkorukban õk sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Meséli, hogy olykor õ sem rohant segíteni az anyjának, amikor körmére égett a sok kapálnivaló, hanem édesebb volt otthon, a saját házikójukban, kettesben az urával. Ez már ilyen világ, csak az a baj, hogy az ember akkor látja be a mulasztásait, amikor már késõ. Azt mondja, volt, hogy este késõbb feküdtek le a kelleténél, nem a televízió miatt, mert akkor ilyen úri cifraság nem volt, hanem, mert átjöttek beszélgetni a komák s a kománék. Az asszonyok fontak-varrtak, a férfiak kártyáztak, illogattak s szivaroztak. S közben osztották a világ dolgait, nem rajtuk múlt, hogy így alakult. Egy-egy ilyen este után természetesen csak reggel volt baj, amikor megszólalt a vekker. Jaj, lelkem, dehogy lehetett azt lezárni, lehalkítani sem! – neveti el magát, mert ez olyan vekker volt, hogy az ágy lábához kötöttük, s fel sem kellett húzni, mégis minden reggel pontban ötkor megszólalt. Aztán egy szép napon mégis megváltak tõle. Megfõzték levesnek és paprikásnak.