Visszanyerni az irodalom rangját - Interjú Szentmártoni Jánossal, a Magyar Írószövetség új elnökével

– Megválasztása óta jelentős figyelmet kapott a média részéről. Mit gondol, minek szól ez a nagy érdeklődés?
– Egyrészt annak, hogy a kultúrpolitikai, illetve a fővárosi vezetés nagy számban volt jelen a közgyűlésen, másrészt radikális fiatalítás következett be az írószövetség vezetőségében. És nemcsak arra gondolok, hogy ilyen fiatal elnöke, mint én, 65 év alatt soha nem volt a szervezetnek, de az elnökségben és a választmányban is jelentős fiatalítás ment végbe. Talán ez a kettő együtt váltotta ki az érdeklődést.

– A politika figyelemfelkeltő hatása mellett ott az ellenhatás is, hogy a hatalom általában semmit sem ad ingyen.
– Az írószövetség nem egy nagyszínpad, amely előtt több százezer rajongó tombol egy koncerten. Nem hiszem, hogy olyan bázisa lehetne a politikának, amellyel szavazók ezreit lehetne megnyerni. Szeretném másképp, pozitívabban értelmezni ezt az érdeklődést. A jelenlegi politikai vezetők – nem biztos, hogy csak hatásra, talán maguktól is – elgondolkodtak azon, hogy az irodalom intézményrendszere, az író mint társadalmi szereplő, ugyanolyan megbecsülést érdemel, mint régebbi korszakokban. Vagyis oda kell figyelni rájuk, meg kell fontolni az észrevételeiket – hiszen olyan missziót teljesítenek az emberek szellemi életében, amit a kultúra egyetlen más ágazata, intézményrendszere sem. Bízok abban, hogy ennek a felelősségét látta be a politika, és azon leszek, hogy a szóbeli ígéreteket mielőbb valóra váltsuk.

– Miért vállal egy művész korlátok közé szorító, adminisztratív feladatot?
– Amikor májusban 18 év terméséből megjelent a válogatáskötetem, úgy éreztem, egy darabig pihen bennem a költő. Amit kicsit bánok, hogy az év végéig meg szerettem volna írni első regényemet, de csak a felét sikerült. Igyekszem időt szakítani a befejezésre, hogy ne hulljon ki belőlem. Amúgy az alkotói életem mellett már kamaszkoromtól kezdve vállaltam szervezői feladatokat is. Több szervezeti tisztség, illetve kurátori pozíció mellett tíz évig szerkesztettem a Magyar Napló versrovatát, és a könyvkiadót vezettem, ami nemcsak abból áll, hogy az ember kéziratokat bírál, de menedzseli is a könyveket, marketinget próbál fölépíteni. Ahhoz, hogy egy szerkesztő olyan nehéz terepen tudjon versenyképes maradni, mint az irodalom, számos területen kell helyt állnia.

– Mi az, amin a leghamarabb változtatni szeretne az írószövetség működésében?
– Legfőképp olyan gazdasági hátteret kell kialakítani, amely nyugodt körülményeket biztosít ahhoz, hogy a szervezet meg tudjon újulni. A változások közül a legfontosabb a kommunikáció lényeges megújulása. A jól működő, interaktív honlap mellett fontos az arculati elemek kialakítása. Aktívabb jelenlétre van szükség a sajtóban is, például rendszeres tájékoztatók révén. Mindennek pedig legfőbb célja az olvasók visszahódítása.

– Nem ellentmondásos, merész cél, hogy az olvasókat a klasszikusok helyett a nehezebben emészthető kortárs irodalmon keresztül hódítsák vissza?
– A lényeg, hogy a kortárs írók ismét jó értelemben vett közszereplőkké váljanak. Nem bohóckodni kell, vagy politizálni, esetleg extrém sportot űzni ahhoz, hogy fölfigyeljenek rájuk, hanem íróságuk révén váljanak fontos szereplőivé a társadalomnak. Ebben az esetben több figyelem irányulna az irodalom egészére, és így nemcsak a kortárs műveket fedeznék fel az olvasók, de ennek apropóján a klaszszikusok is lekerülhetnének a polcról. Meggyőződésem, hogy különböző fesztiválokkal, gyűjtésekkel, nyilvános eseményekkel föl lehet kelteni az emberek érdeklődését a kortárs irodalom iránt. Biztos vagyok benne, hogy van érdeklődés, csak jelenleg nehezen jutunk el a potenciális közönséghez.

– A tagságban mekkora a hajlandóság erre a fajta közszereplésre?
– Az elnökséggel együtt próbálom megkeresni azokat a tagokat, akik aktivizálhatók és szívesen segítenének. Tény, hogy a tagság nagyobb része inaktív. Ennek egyik oka, hogy nagyon sokan idősek, a másik, hogy nem volt érdemi kommunikáció az írószövetség vezetése és a tagság között; legalábbis nem olyan mértékű, ami érdekeltté tehette volna őket, hogy részt vegyenek a szervezet munkájában. Valószínűleg az összképen radikálisan nem tudunk változtatni, de javítani rajta mindenképpen szükséges.

– A legismertebb kortárs írók nagy többsége, mint például Esterházy Péter, Spiró György, Nádas Péter, Konrád György vagy Závada Pál nem az írószövetség, hanem egy másik szervezet, a Szépírók Társaságának tagja. Vagyis ha sikerrel jár a kortárs irodalom népszerűsítése, valószínűleg a „konkurenciát” is jelentősen erősíti.
– Az a lényeg, hogy az írószövetségnek mint az irodalmi élet legnagyobb szervezetének az irodalomért kell harcolnia, az írók egzisztenciális, szakmai megbecsüléséért. Ez egy érdekszervezet, az irodalom intézményrendszeréért és annak tagjaiért dolgozik, és ha ezt teszi, akkor mindenkinek a javára teszi, mindegy, hogy az illető milyen szervezet tagja. Annak, hogy az ön által említett írók híresek, nagyon egyszerű oka van: rendkívül jók a médiakapcsolataik, kiterjedtebbek a külföldi összeköttetéseik. Ha az írószövetség is el tud mozdulni ebbe az irányba, akkor a mi szervezetünk is fel tud mutatni ugyanilyen ismert alkotókat. Mert tehetségben, tekintélyben nálunk sincs hiány. Csoóri Sándor, Csukás István, Jókai Anna, Ágh István, Kányádi Sándor, Szilágyi István – és sorolhatnám tovább azokat az alkotókat, akikre nem jut mindig annyi médiafigyelem, mint az ön által említett írókra.

– Az írószövetségnek számos határon túli magyar alkotó tagja. Gondolkodik kifejezetten a számukra kialakított projektekben?
– Minden, amit elérünk, az a határon túl élő és alkotó tagjainknak is előnyt jelenthet. Emellett pedig sokkal szorosabb együttműködést szeretnék kialakítani a környező országokban működő szervezetekkel. Nemrég Kolozsváron részt vettem az Erdélyi Magyar Írók Ligája év végi gáláján, de felkeresem a vajdasági, szlovákiai, kárpátaljai írószervezeteket is, és szeretném, ha kölcsönösen segítenénk egymást. Közös programokban, fesztiválokban gondolkodom.