Vers(mondás) mint csodaélmény

– Mi ösztönöz egy művészt arra, hogy kilépve a színjátszás megszokott keretei közül, egymagában verset mondjon a közönségnek?

– A gyakorlat azt mutatja, hogy az elmúlt 30-40 évben általában azok a színészek „fanyalodtak” versmondásra, akik valamilyen okból nem játszottak. Főiskolás koromban nagyon sok verset mondtam, aztán hosszú idő telt el önálló műsor nélkül. A 90-es évek után egy időszakban kikerültem a sokat játszó színészek közül, és akkor úgy döntöttem, százszor inkább verset mondok, mintsem más, falcs utakat járjak.

Ez nemcsak velem történt meg, az egész generációmat félretették. Másféle színjátszás kezdődött, kicsit el is akarták hitetni velünk, hogy az öregekhez tartozunk, a másfajta stílusú színházra mi már nem vagyunk képesek. Aztán rájöttem, csinálni sokkal könnyebb, mint nézni. Hatalmas döbbenet volt. Végül is egyfajta játék ez is, de sokkal szélsőségesebb, kicsit mutatványos színház, hiányzik belőle a lélek.

Nekem kell a katarzis, amikor úgy jöhetek ki a színházból, hogy beszélgetni sem tudok, és arra vágyok, hogy egy ilyen előadást tízszer nézzek meg. Ez manapság már nem nagyon történik meg...

– A versmondás viszont nagyon magányos műfaj. Nem hiányoznak a színpadi társak?

– Bizony hiányoznak, először az is volt a tervem, hogy közösen csináljuk Vitályos Ildikóval, Katona Évával, Bács Miklóssal, Jancsó Miklóssal. Ők azonban csak úgy vállalták volna, ha felolvassák, márpedig szerintem a felolvasott verssel nem azonosul a színész. Így egyedül készítettem az első önálló műsorom. Úgy éreztem, a változás előtt rengeteg verset nem lehetett elmondani, most eljött ezeknek is az idejük. A két világháború közötti időszak verseiből készítettem első műsoromat, amelyet a színház nem vállalt fel.

Az igazgató azt mondta, mondjak Visky András, Balla Zsófia-verset, ők illenek inkább ebbe az új világnézetbe. A legnagyobb gondom az volt az önálló műsoraimmal, hogy hol és hogyan „adjam el” magam. Intézményes háttér nélkül nagyon nehéz. Végül Budapesten, a Radnóti-gimnáziumban jutottam fórumhoz. Érdekes módon a magyarországi előadás után hívtak meg Erdélybe. Minden műsorom egy-két alkalommal került előadásra, aztán előálltam egy újjal. Készítettem Kányádi Sándor-műsort a költő hetvenedik születésnapjára, azzal elmentünk Nagygalambfalvára, Csíkszeredába, Udvarhelyre és még néhány helyre, Kányádi is jött velem.

– Rendszerváltás előtt nagyon sokan mondtak verseket, most jóval kevesebben szavalnak. Mi történik a versmondással?

– Jó kérdés. Azon például csodálkozom, hogy Kolozsváron évekig nem volt versmondás, pedig az igazgató, Tompa Gábor jó költő, verseiben felvállalja mindazt, amit igazgatóként, rendezőként nem. Olyan emberi mélységeket tár fel a költészetében, amit kevesen, mégsem voltak versműsorok a színházban. Annak idején olyan egyéniségek mondtak itt verset, mint Orosz Lujza, Balogh Éva, Péterffy Gyula, később Péterffy Lajos is, Vadász Zoltán, László Gerő, Csíky András.

– Mekkora hangsúlyt fektetnek ma a versmondásra a színművészeti egyetemen?

– A mi időnkben, a hetvenes évek elején sokkal nagyobbat a mainál. Négy éven keresztül rengeteget szavaltunk. Szokás volt író-olvasó találkozókra színészeket, színihallgatókat hívni. Ilyen találkozón ismertem meg Szilágyi Domokost is, és sokszor mondtam a verseit. Ma inkább csak a felvételin kérik a verset, sajnos kissé lenézetté vált a műfaj. Azzal, hogy Bogdán Zsolt elkezdett mostanában verseket mondani, némileg talán változik a viszonyulás.

– Új divat jelent meg, a slam poetry. Mi a véleménye erről mint hivatásos színésznek, tanárnak?

– Mostanában készítettünk egy műsort egy színis lánnyal, és amit ő válogatott, az nagyon tetszik. Érzek valami nagyszerűt benne. A fiatal generáció tagjai mélyen átérzik a gondokat, és kicsit lázadnak az ellen, ami van. Az elmúlt évtizedek ifjúsága amolyan beletörődő volt. Tanárként látom, hogy a fiatalok nem tudnak hangosan olvasni, műveletlenek, nem olvasnak, a számítógépről és a tévéből pedig nem lehet műveltséget szerezni. A slam poetryben érzek egyfajta lázadást, befelé fordulást, először érzem azt, hogy a fiatalok úgy gondolják, változtatásra van szükség az életükben. Kezdik megfogalmazni a gondjaikat – az persze más kérdés, hogy milyen színvonalon.

– Hordoz ez irodalmi, művészi értéket?

– Amit például a diákom, Demeter Helga most készít, abban van. Kortársai verseiből, slam poetryből válogatott össze verseket, versrészleteket, és úgy érzem, jó lett a műsor. Láttam természetesen vállalhatatlant, primitívet, trágárt is. Még Orbán János Dénesnek is van olyan trágár verse, amit soha nem mondanék el, pedig összességében nagyra értékelem.

– Minden korban temettünk valamit: hol a mozit, hol a tévét, aztán az újságokat vagy magát a kézírást. Verset azonban mindig fognak írni, kérdés, hogy lesz-e aki olvassa, hallgassa?

– Nagyon remélem. A vers olyasmit ad, amit a templomban is keresünk. Az ember számára a hit csodaélmény. A vers is az, akárcsak a zene és a tánc. Csoda, amit nem is tudunk megfogalmazni, ami a lelkünket gyönyörködteti, magával ragadja. Ha együtt éljük át a költő által megfogalmazott érzéseket, az maga a csoda.