Szerelem és bántalmazás – egy szexista darab megközelítése

Még mielőtt abba a hibába esnénk, hogy azt gondoljuk, William Shakespeare idejében a színházba járók kórusban röhögtek Katalin szenvedésein és pálfordulásán, jegyezzük meg, hogy A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása kezdettől fogva megosztotta a nézőket, a kritikusok pedig azóta próbálják megmagyarázni, miért is gondolta úgy a Bárd, hogy a családon belüli erőszak a világ legviccesebb dolga.

Sorin Militaru rendező a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával dolgozta ki a maga verzióját a darabból, amelyet a Nagyváradon zajló Interetnikai Színházi Fesztiválra is elhoztak. A jól ismert történet sok nézőt vonzott, azt pedig mondani sem kell, hogy a váradi közönség szereti, ha szórakoztatják – ki nem –, így, főleg az első felvonás alatt igazi vígjátékként tudott működni az előadás. A vagány Petruchio és a hisztérikus rockerlány, Kata a modern romantikus komédiák főszereplőiként évődnek egymással. Abban, hogy a második felvonás az egyébként vérlázítóan szexista shakespeare-i szöveggel nem válik kínossá, kettejüknek hatalmas szerepe van.

Állandó vonzás-taszítás játékukba úgy csusszan bele az erőszak, hogy hirtelen nehéz eldönteni, meglepődjünk-e, vagy sem – hiszen azt előre tudtuk, hogy előbb-utóbb ebből pórázra kötés és éheztetés lesz. Nem, nem vicces az ételmegvonással idomított asszony könyörgése – én viszont nem is éreztem úgy, hogy annak kellene lennie. Ez pedig elsősorban Militaru túlzásra, karikírozásra való törekvésének tudható be – valahogy úgy, mint egy Tarantino-filmben, ahol a vérfürdő is idézőjelbe kerül. Bokor Barna és Berekméri Katalin véres-komikus játéka sokkal inkább a mindennapok férfi-női játszmáinak testté válása, ahol a nő végül a kényszernek enged, ugyanakkor mintha azt is elismerné, újdonsült férje még nála is ügyesebben vívja a dominanciaharcot.

A két színész pedig önmagában is megmenti a helyzetet azzal, hogy kettejük közt nagyszerűen működik a kémia – akár benne volt ez a rendező koncepciójában, akár nem, én a színpadon két olyan embert láttam, akik első pillanatra vonzották egymást, és ahogy játékuk egyre inkább eldurvult, egyre jobban egymásba habarodtak.

Ahhoz, hogy megtudjuk, Sorin Militaru értelmezésében pontosan milyen szerepet is játszik a bántalmazás, végig kell néznünk az előadást. Kata vitatott végső szónoklata, amelyben elmondja, hogyan kell a feleségeknek urukként és parancsolójukként szolgálni férjüket, egymás után többször is elhangzik, ám a hangvétele lassan átalakul, míg végül Kata már Petruchióval együtt szavalja gúnyolódva a „megzabolázását” bizonyítani hivatott szöveget. Kata szavai ugyanakkor arra is jók, hogy a színpadon maradt szereplőkben felébresszék az indulatokat, és tulajdonképpen kirobbantsák a nemek közötti örök háborút.

William Shakespeare: A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata, 2011. Rendező: Sorin Militaru. Szereplők: Bokor Barna (Petruchio), Berekméri Katalin (Katalin), Kárp György (Baptista Minola), Bányai Kelemen Barna (Lucentio), Tollas Gábor (Gremio), László Csaba (Hortensio). Díszlet- és jelmeztervező: Alina Herescu. Zene: Vlaicu Golcea. Koreográfus: Florin Fieroiu