A Spíler minden ízében hozza az angol rendezőtől megszokott stílust: a londoni alvilág kétes, ugyanakkor igazi egyéniséggel rendelkező alakjait, az abszurdba hajló poénokat, a fordulatos történetszövést és a sokszor még az angol anyanyelvű néző számára is érthetetlen szlenget.

A gond csupán az, hogy a film kissé túlságosan is illeszkedik a Guy Ritchie-féle sémákba: a Spíler ugyanis szinte pontról pontra lemásolja a Blöff sztoriját és poénjait – ami amúgy jó filmet eredményez, de a mozi csak azok számára jelenthet igazi, eredeti élményt, akik nem látták a korábbi filmet. Aki viszont már rongyosra nézte

A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső meg a Blöff című filmeket, az szinte már előre képes megmondani, éppen milyen fordulat vagy poén következik. Az alapsztori a jól ismert csetlő-botló gengszterek-nagymenő főgonosz ellentétre épül, amibe persze befigyel még néhány szervezett bűnözői banda.

A főgonosz ezúttal a dörzsölt, vén róka, Lenny, aki egész Londont a kezében tartja, még egy építkezési engedély sem szerezhető meg a közbenjárása nélkül. Ezért is fordul hozzá Jurij, az orosz milliomos, hogy segítsen neki egy projekt beindításában.

Jurij csinos, kalandvágyó könyvelőnője azonban felbérel két gengsztert, hogy lopják el a tranzakcióért járó pénzt. Mivel a két rosszfiúnak Lennyvel szemben is törlesztenivalója van, akit ráadásul rocksztárrá avanzsált, halottnak hitt mostohafia is szívesebben látna holtan, óriási kavarodás alakul ki, mindenki átver mindenkit – de végül csak egyvalaki maradhat nyeregben.

A történetből lépten-nyomon visszaköszön a Blöff néhány poénja: míg ott egy értékes gyémántot hajkurásztak, itt Jurij szerencsehozó festményének vész nyoma, amelyet baráti gesztusként adott kölcsön Lennynek. Aki egyébként a Blöff Téglájához hasonlóan szabadul meg ellenfeleitől: míg az sertésekkel, Lenny rákokkal eteti fel rosszakaróit.

A jelek szerint ráadásul Ritchie oroszgengszter-komplexusban szenved. Akárcsak a Blöffben, az orosz maffia tagjai itt is Terminátor-szerűek: szinte sebezhetetlenek, és a legváratlanabb pillanatban bukkannak fel újra, miután szitává lőtték, leütötték vagy laposra verték őket. Néhány újszerű, és valóban szórakoztató elem azért a Spílerbe is jutott: Jurij karaktere például határozottan Roman Abramovicsot idézi – hogy ez nem véletlen, abból is kitűnik, hogy a Lennyvel folytatott első tárgyalást egy labdarúgó-stadionban tartják.

A klipszerű vágások, gyors áttűnések is a film javára írhatók – talán a mozitörténet legeredetibb szexjelenetének lehet szemtanúja az, aki képes nyomon követni az eredeti vágásokkal pörgővé tett eseményeket. Gerard Butler pedig kitűnően hozza a kisstílű, de a nagy buliba belecsöppenő gengszter figuráját, aki legjobb barátjáért még a legkegyetlenebb áldozatot – meghitt táncot egy homokosbárban – is hajlandó bevállalni.

Összességében jónak mondható tehát a Spíler, még ha nem is mond sok újat a korábbi Ritchie-filmekhez képest. Ha azonban tényleg trilógiává nyúlik – amit a befejezés is sejtet –, akkor azért a rég bevált sablonokhoz képest többet is föl kell majd mutatnia a rendezőnek.