Sebestyén Aba: a díj kötelez

– Mennyire hozza nehéz helyzetbe a színész Sebestyén Abát a rendezőként kapott újabb díj? Merthogy akár válaszút elé is állíthatja…

– Én továbbra is színész maradok, hisz ez a főmesterségem, de attól függetlenül időnként még bele-bele vágok a rendezésbe, amire nagy kihívásként tekintek. Rendkívül izgalmas kívülről is rálátni a darabra, a produkcióra, belebújni a szereplők bőrébe. Persze ez az újabb díj kötelez, hisz ezeregy előadás készül egy évad alatt a magyar színházak életében, és a pécsi zsűri éppen a mi előadásunkról mondta ki, hogy a legjobb. Ez  visszajelzés arra vonatkozóan, hogy jó úton járok.

– Ezek szerint a továbbiakban is megpróbál két úton járni?

– Mindenképpen. Egyébként a Bányavirág egyik erénye is pont az, hogy pengeélen táncol, egyszerre van benne a tragikum és a komikum. Kicsit így vagyok én is a színészettel és a rendezéssel is; szeretem a határokat súrolni, már-már a végletekig elmenve. Nem tudom, ezt meddig lehet csinálni, de mindenképpen nagy kihívásnak tartom. Lohinszky Loránd mesterem és osztályvezető tanárom mondta annak idején, hogy a lécet nem úgy kell feltenni, hogy azt bárki át tudja ugorni, hanem mindig fennebb és fennebb kell emelni.

– És mi a Bányavirág legfőbb erénye?

– Azon a bizonyos pengeélen való táncoláson kívül a frissessége, aktualitása, amivel nemcsak a szakmai kritika, hanem a nézők tetszését is elnyerte.

– Amikor elkezdte rendezni a Bányavirágot, megfordult a fejében az a sok rendezőben megfogalmazódó hátsó gondolat, hogy ebből most  fesztiváldarab lesz, amit jó esetben akár díjazhat is a szakma?

– Egyáltalán nem. Annál nagyobb öngólt nem rúghat magának az ember, mint hogy úgy álljon neki egy darab színpadra állításának, hogy ezzel most egy fesztiválra megyünk, és tetszelegünk a szakmának. Az ember úgy csinál színházat – legalább is az én felfogásomban –, hogy megpróbál nyitottan, kíváncsian és érzékenyen reagálni mindarra, ami körülötte, a társadalomban történik. Amikor felfedeztem a Bányavirágot, egyből gyomorszájon vágott a történet. Ritkán érzünk olyant, hogy valamihez hihetetlenül sok közünk lenne. Nos, én így voltam ezzel a darabbal – ugyan még nem tudtam, kivel és hogyan, de azzal tisztában voltam, hogy színpadra viszem. Azáltal, hogy szüleim, nagyszüleim bányavidékekről származnak, olyannyira ismerősök voltak a Székely Csaba által vázolt élethelyzetek, mintha velem történtek volna meg.

– Mi következik ezek után, hova emeli a mércét?

– Székely Csaba trilógiájának következő részei a Bányavakság és a Bányavíz. Előbbinek már a napokban elkezdjük az olvasópróbáit, augusztus közepén pedig színpadra visszük. De addig is elvisszük a Bányavirágot a hagyományos kisvárdai fesztiválra. Remélem, hogy a Tompa Miklós Társulatnál is újabb színészi kihívások várnak, mert, mint említettem, főállásban azért mégiscsak a színész vagyok, az első szerelmem pedig természetszerűen a színészi hivatás.