Egy másik rendező, a Suttogások és sikolyok Bergman-filmforgatókönyvet színpadra állító Andrei Şerban nem így vélekedik: „Hódolatnak szántuk ezt az előadást: Bergman és a film előtt” – nyilatkozta Köllő Katalinnak. Vagyis színházba vágyó/járó közönségről szó sincs.

Lehet, hogy tévedek, de a Bergman-szöveg mélylélektani hatására merem állítani, hogy Şerban valamiféle elfeledettnek hitt gyermekkori közönsége(es) trauma okán, amikor csak teheti, bosszút áll, és móresre tanítja a színházba csak úgy egyszerűen betolakodókat. Kezdődik a negyedórányi ácsorogtatással. Aki szerencsés és nem fáj a lába, az arra is tud figyelni, hogy jó kis brechti utánérzéssel miképpen rágják a szájába, mit-kit fog majd látni a következőkben.

A megjelenített Bergman ódivatú tanító bácsiként járkál fel-alá, magyaráz és visszakérdez, suhogtatva a virtuális nádpálcát a rakoncátlan néző felé. Aki közben hősiesen bírja az álldogálást. Ha valaki összeesik, akkor van B-terv is? Netán bevon(szol)ják az ájultat a játékba? Erre nem került sor, mindenki ügyesen túlélte a V-effektust, jöhetett a következő mozzanat, a bebocsáttatás a szentélybe. Amit a barátságos fogadtatás kedvéért telifújtak működdel, majd az előadás alatt bőven gondoskodtak utánpótlásról.

Hátha a rendíthetetlen állni tudók megfulladnak. Ez sem jött be, tapogatott magának mindenki egy széket, és ezzel vége lett a survivor reality show-nak. Kezdődhetett végre az előadás.

Vágás: hagyjuk Şerbant, lássuk Bergmant! Csalódás kizárva: az emberi kapcsolatokat tudatszinten és mélylélektanilag feltáró nagymester a Suttogások és sikolyokban is a legszélsőségesebb alá-, fölé- és mellérendelő viszonyhálót feszíti ki a néző fölé, köré és alá. Látszólag egyszerű az alaphelyzet: három nővér és a szolgálólány egyetlen közös célra fókuszál. Minden ezért és emiatt történik. Csakhogy nem akármi ez a cél: az egyik nővérnek meg kellene már végre halnia. Igyekszik is, de nem olyan könnyű elszakadni az élettől. Testvérei ott vannak a betegágyánál, de sem a haldoklóval, sem a hűséges szolgálóval nem találnak rá az őszinte, emberi szavakra.

Hétlakatra zárva vegetálnak hazugságokkal kipárnázott világukban. Nemcsak a másik iránt nem érdeklődnek, de már saját életük sem eléggé fontos a számukra. Tipródnak, gyötrődnek, eszik egymást és marcangolják önmagukat – sorsukban mégsem következik be változás. Talán csak az Ágnesében, akinek végül mintha mégis sikerülne meghalnia. Mária, Karin és Anna számára ugyanúgy folytatódik az életnek nevezett mókuskerék. (Kicsit közhelyes, hogy mindőjük közül a szolgáló a legemberibb és legőszintébb – alakját jól ismerjük Csehov-művekből, de ez nem Bergman „hibája”, hanem a 20. század eleji orosz és svéd vidéki élet hasonlóságáé.)

A nagyon jól kiválasztott négy női szereplő közül talán csak az előbbiekben mondottak miatt is elsőként Varga Csillát említeném, akinek ősanyaszerű Annája megtöltötte a játéktér hazugságok, önáltatások ütötte réseit, tud nagyon jelen lenni és ha kell, láthatóan láthatatlan tanúvá válni. A Három nővér – a Máriát megformáló Kézdi Imola, Pethő Anikó mint Ágnes, illetve a Karint játszó Kató Emőke – nagyon jól megtalálta a helyét a Bergman írta szerepben, talán kevésbé volt ínyükre a rájuk erőltetett kikacsintás, civil énjük felvillantása, illetve a forgatáson a rendezőt csábítgató színésznőszerep. (Az a geg pedig, hogy a rákos beteget alakító színésznő, kolléganőivel ellentétben nem pezsgőztetni akarja Bergmant, hanem rákot kínál a reménybeli intim vacsorára, kimeríti az útszéliség minden ismérvét.) A legkevésbé hálás és könnyű dolga Albert Csillának volt: Bergman asszisztensét játssza, tökéletesen beszorítva egy rendezőasszisztens feladatkörébe. (Nem a szerepálmok szerepálma!)

Vágás: vissza Şerbanhoz! Az említett hódolat jele lehet, hogy az eredeti filmforgatókönyvbe bekomponálja magát Ingmar Bergmant, sőt egészalakos főszereplővé avatja, felmutatva alkotói-emberi erényeinek és gyarlóságainak egész tárházát. (Nem igazi nóvum, bár negyedszázada Az ember tragédiájában „fellépő” Madách mindvégig epizodista maradt.) Ez a beépített forgatásosdi némileg oldja a Bergman-szövegnek a végkifejlethez közeledve egyre nyomasztóbb és morbidabb világát, arról nem is szólva, hogy a játék a játékban hatása legtöbbször bejön. (Ezúttal nem is igazán tudni, melyik játék az igazi.)

Bogdán Zsolt alakítja Bergmant, de színészi teljesítményét nem elsősorban a rendező megformálása adja: ő játssza, gyors váltásokkal a többi négy férfit, a két férjet, az orvost és a papot. Ezt a Bogdánra zúdított szerepdömpinget nem tekintem Andrei Şerban férfisovinizmusának, sem a végre megadott bizonyítási lehetőségnek, maradjunk inkább a mostanában olyan sokat hallott ínséges idők kényszerénél. Végső soron mindegy is – a váltásokat jól megoldotta, csak a két férjet karikírozta időnként túlzottan és öncélúan.

S ha szóba került a takarékosság, akkor ne hagyjuk azt sem szó nélkül, hogy nem árt néha a néző idejével és tűréshatárával is spórolni – gondolok itt az utolsó jelenet idegesítő kinyújtására, az eredeti film részletének hosszas bejátszására, és mindenekelőtt a be nem jövő vastapsot kierőltető, kínosan sok visszaszaladgálásra. Hódolat Bergmannak és a filmnek, de a közönség is megérdemel bár egy körömfeketényi tiszteletet.

Szerző: Molnár Judit