Aztán a zárt osztályon kiderülne, hogy eleve ezt akartam, vagyis oda bekerülni valahogyan. Merthogy a felsorolt irodalmi hősök, de még Ádám és Éva, Anna Karenina, Liliom, Oedipus, J. K. Szupersztár, Don Quijote s egy Intrikus mind ott bent vannak.

„Megfejelve” dr. Hiúz (zárt)osztályvezető orvosprofesszorral, aki a lehetőségek szerint a lelküket tartja karban és tisztán, valamint Hoffmanné rezonőr-takarítónővel, aki viszont felmosórongyával a környezet, „építő” megjegyzéseivel a produkciók makulátlanságáról gondoskodik.

Egyébként ő a legtisztább elme, bár történik utalás arra, hogy voltak némi francia királynői (szerep)álmai, de felgyógyult. Dr. Hiúz normalitásáért nem tenném tűzbe a kezem, de van egy zseniális ötlete: a meg nem kapott szerepek utáni vágyba belehülyült színészekből társulatot verbuvál és karmesteri pálcáját lóbálva mondatja mindenkivel a magáét. Ők pedig mondják. Mit mondják, fújják ha kell, ha nem a világot jelentő deszkákon soha el nem mondott szövegeiket.

Ez a nagyváradi Szigligeti Társulat szilveszterkor bemutatott és azóta is telt házzal játszott Képzeld, beteg! című előadásának úgymond kordája, ami aztán összetartja a már felsorolt szerepálmok zuhatagát. A valóságos porondmester Árkosi Árpád rendező, aki dr. Hiúzzal ellentétben nem fékez és nem irányítgat: szabad utat enged az egész előadás védjegyének, a jókedvnek.

Furcsa jószág az ember: ahogy a fájdalmat sem tudja utólag visszaidézni, úgy az utóbbi évadok unott ripacskodásait, az öncélú harsányságokat-trágárságokat, a sok-sok üresjáratot mind hagyja eltűnni az emlékek süllyesztőjében egy jó előadás láttán. Mert ez a pszichodrámának kikiáltott szilveszteri összeállítás kifejezetten jó produkció.

Nyoma sincs erőltetett összekalapálásnak: tökéletes összhangban, gyorsfolyású patakként zúdulnak az említett szerepfoszlányok, zubog az erős kötőanyag, a különböző zenék. (Feltehetőleg ez is a rendezőt dicséri, mivel a műsorfüzetben nem szerepel külön zenei szerkesztő.)

A legkülönbözőbb műfajok vannak jelen, anélkül, hogy ütné egymást opera és rap, rock és magyar nóta, operett, népdal, édesbús sláger vagy musical dalbetét. Számomra az volt a legkellemesebb meglepetés, hogy annyi kínos erőlködés és disszonáns felhangok elszenvedése után most döbbentem rá, hogy ez a társulat igenis tud énekelni és nagyon jól mozogni – ha hagyják.

Nem véletlenül hagytam én is a végére a szereplők értékelését, mivel nehéz dolgom van: szívem szerint csak egyetlen főszereplőt tudnék kiemelni: a TÁRSULATot. Igen, így, csupa nagybetűvel. Mert mindenki színpadon van, mindenki szót és mikrofont kap, de senki nem löki félre a másikat, nem játssza le kollégáját (még a Hajdu Géza Intrikusa is szeretni valóan bumfordi) – vagyis afféle (némi finom bohóckodással az egekből a földre leszállított) ünnepi kegyelmi állapotnak lehetünk tanúi. Madáchot parafrazálva: úgy mulattatnak, hogy nem csak a nézők, de ők is nagyon jól mulatnak.

Ezért sem próbálkozom semmiféle rangsorolással, inkább sunyi módon a műsorfüzetbeli sorrendet használom mankóul, Váradon a közelebbi jövőben bemutatásra kerülés valószínűségének szempontja szerint csoportosítva át egy kissé. Kétlem, hogy Ababi Csilla és Pál Hunor egyhamar eljátszaná a Rómeó és Júlia címszerepeit; hogy F. Bathó Ida, F. Márton Erzsébet és Halasi Erzsébet neve jelenne majd meg a Három nővér próbatábláján (ezért is külön köszönet a jutalomjátéknak is beillő alakításukért!); nem sok kilátásunk van a Hamlet, Macbeth, Othello, valamint a dramatizált Anna Karenina vagy Don Quijote színpadi bemutatójára, ezért volt jó hallani hogyan teszi túl magát a karikírozás-önirónia fegyverének biztos kezű forgatásával Kardos M. Róbert, Fábián Enikő, Kiss Csaba, Firtos Edit, illetve Szotyori József a valóságban sem szégyelnivaló szerepálmok elszalasztásán.

Ha Csatlós Lórántnak, Csepei Róbertnek, Gajai Ágnesnek, Csíky Ibolyának, Dobos Imrének, Herman Ferencnek, Kocsis Gyulának, Kovács Enikőnek, ifj. Kovács Leventének, Meleg Vilmosnak, Molnár Júliának, Tóth Albertnek és Tóth Tündének megadatik majd a J. K. Szupersztár, Ádám, Éva, Sárbogárdi Jolán, Willy Loman, Liliom, Őrnagy, Kőműves Kelemenné, de Sade márki, Tiborc, Csárdáskirálynő, Oedipus és Carmen szerepének tükrében megmutatnia művészetét – könnyebb lesz a dolga, mert most belenézhetett ezeknek a szerepeknek a görbetükrébe is.

Dimény Levente és Rácz Mari egyik csoportba sem sorolható, mivel Dimény civilben a társulat művészeti igazgatója (legyek rosszmájú és mondjam, hogy sokszor feladatai semmiben nem különböznek a dr. Hiúzétól?! – nem mondok ilyet!), Rácz Maritól pedig megszoktuk a magas fokú karakteralakításokat – és kívánunk neki még sok ilyen szereplehetőséget; Gavriş Christinának és Gavriş Ramonának pedig, hogy még sokáig őrizzék meg táncolni is, játszani is tudó hajlékonyságukat.

S ha netán bárki azt hinné, hogy elfogult lokálpatriótaként hazabeszélek, agyondicsérve az évezred pszichodrámájaként felcímkézett előadást – alibit is tudok nyújtani (tanúm ugyan nincs, én magam igazolom): a kellemetlen, nyirkos-csúszós havazásban hazafelé botorkálva egyszer csak azon kaptam magam, hogy – stílszerűen – dudorászok egy rég nem hallott, városligeti slágert: Ujjééé, az idegben nagyszerű! Hát kell ennél többet mondani?!

Szerző: Molnár Judit