Rivalda: színház a színházban Váradon

Azt mondják, Luigi Pirandello az elmúlt század legtöbbet játszott drámaírója. Rövid nyomozásom eredménye azt mutatja, ez térségünkre nézve is igaz, hiszen a Hat szereplő szerzőt keres című színművet Erdélyben és Magyarországon is többen műsorra tűzték már.

Abban nincs vita, hogy az alapanyag jó – igazából inkább a zsenialitás határát súrolja. Megnézve teljesen érthetővé vált, miért vártak a váradiak ezzel a bemutatóval addig, amíg legalább részben használhatóvá vált a felújítás alatt álló színházépület nézőtere is: a darab ugyanis színházban játszódik, benne egy újabb színházzal, és nem mellékesen maga a néző is színházban nézi az egészet.

A színiigazgató (Dobos Imre) és társulata épp egy zenés vígjátékot próbál. Délelőtt van, a társulat nagy része álmos, a technikai személyzet egy-egy tagja meglehetősen másnaposnak is tűnik. Amikor épp a tojásverő dalt gyakorolják rikító rózsaszín kosztümökben (melynek hatalmas poénja, hogy a végén mindenki megnyalja a habverőt), besétál a színre egy férfi alakú jelenség.

Arca fehérre púderezve, ruhája fekete. Félelmetes ő is, és világfájdalmas családja is – mintha egy szellemfilmből léptek volna elő, nemcsak másképp néznek ki és másképpen beszélnek, de mintha teljesen más síkon is mozognának, mint a „valós” színészek.

Közlik: ők bizony megálmodójuk által cserbenhagyott szereplők, akiknek szükségük van egy szerzőre, mert megrendítő drámájuk van. A darab cselekménye aztán nagyjából erre a végtelenül kilátástalan élettörténetre épül, de ez a szellem-, álom- vagy drámasík minduntalan összetalálkozik a „realitással” – e színmű esetében ezt a szót csak idézőjelben lehet használni.

A direktort meggyőzi bánatuk, és megígéri: megírja és megrendezi meséjüket. Azt nem érti csak, hogy vérfertőzéssel és halállal terhes történetük nem a múltban esett meg, így nem is „újrajátszható”, hiszen nem valós személyekről, hanem szereplőkről van szó, akik csak a színpadon élhetnek, állandó jelen időben, állandó és rettenetes gyászban.

Zakariás Zalán vendégrendező ízléssel, nem tolakodó módon állította a színiigazgató figuráját a középpontba: érdemes figyelni, mikor hová lép, hogyan reagál az eseményekre ahhoz, hogy a nagyszerűen sikerült végkifejlet érthető legyen.

Megéri elgondolkodni az Apa (Kardos M. Róbert) monológjain is, illetve a Fiú (Dimény Levente) vonakodásán: semmi kedve ezt játszani, mégsem képes kilépni a történetből, mint egy sorsa elől hiába menekülő valós személy. Bár a többsíkú dráma bonyolult szerkezetű, követhető, és egy pillanatig sem fárasztó.

Megéri rászánni a nagyjából két órát, hogy megfigyelhessük, hogyan lép ki a színház saját keretei közül, hogyan lesz minden valóság megkérdőjelezhető, hogyan fájhat az is, ami nyilván nem igazi – hiszen valami ilyesmi lehet a színház lényege.