De ha már eszükbe jutott, és Moravetz vallomása szerint nagy rössel neki is láttak a „munkának”, akkor hogy a csudába sikerült ilyen szörnyűséget összeeszkábálniuk?! Amit pedig végképp nem értek: mit vétett a színházfelújítás körüli hajcihő miatt évadok óta amúgy is megkínzott nagyváradi társulat és közönség, hogy éppen az ő nyakukba sózták az ősbemutatót.

Perzsavásárnak indul, perzsák és vásár nélkül: némi táncikálás, énekelés, téblábolás, időhúzás – az volt az érzésem, mintha amnéziás lenne az egész csapat, és nem tudná, mit is keres a színpadon. Egy idő után fel is bukkan Ali Baba, akit jóságosnak, széplelkűnek és a templom egerével azonos vagyonszinten mozgónak kiáltanak ki, de akiről egykettőre kiderül, hogy a legdörzsöltebb rablóbandát is simán át tudja verni. Élete hűséges párjának értékes támogatásával. És természetesen nincsen rossz még rosszabb nélkül: a gonosz testvér és pénzéhes felesége buzgón áskálódik a szegény, de becstelen Aliék ellen. A fiatalok pedig időnként dalra fakadnak.

A legtöbbet a rablók teszik. Ügyes banda, bár azt szintén nem értettem, miért kellett hajaztatni Grimmék hét törpéjére a „mesés Kelet” banditáit. Annyi baj legyen, ilyen „kicsire” már igazán nem adunk. Kavinszky András, Pál Hunor, Csatlós Lóránt, Kocsis Gyula, Herman Ferenc, Tóth Albert és Nemes Lajos nem biztos, hogy ezzel a teljesítményével írja be magát az egyetemes színjátszás virtuális aranykönyvébe, de jól mozognak és a figurák karikírozása is a túlzás határain belül marad.

A főszerepeket, Ali Babát és Fatimét, illetve Kaszimot és Leilát játszó Kiss Csaba, Fábián Enikő, Dobos Imre és Molnár Júlia nem igazán érezték jól magukat a rájuk húzott bőrben. Unottan, penzumszerűen tették a dolgukat, időnként picit mintha szégyellték volna magukat. De lehet, hogy csak én éreztem így – az ő nevükben. A szerelmesek, Meriem (Ababi Csilla) és Yuszuf (Szotyori József) színpadi szüleikhez hasonlóan unták az ömlengést és a ha kell, ha nem dalolást.

Nem tudom, Vadas László rendezőnek mekkora a hozzájárulása az előadáshoz, az eredeti „remekművet” nem ismerem. Ismételten a műsorlapra kell hagyatkoznom, ahol is Moravetz Levente a következőket nyilatkoztatja ki: „Olyan darabot akartunk írni, mely két órára egyformán elvarázsolja mind a felnőtteket, mind pedig a gyerekeket. Olyan musicalt, melynek zenei nyelvét egyformán beszéli minden korosztály. Olyan meseszövést, melyet közösen tud végigizgulni papa, mama és a gyerekek. Egyszóval egy igazi, rég várt családi musicalt.” Karinthy kérdezte meg egyszer egy hasonlóan beszélő ifjútól, hogy fiatalember, maga mire olyan szerény?!

Az említett zenei nyelvből ugyanis nem tudom, hány foszlány maradt meg egy-egy néző fülében, de hogy az elkövetkező napokban nem ezektől a „slágerektől” fog zengeni a nagyváradi korzó, az biztos.

Ami pedig a közös családi izgalmakat illeti: egyenesben lemérhettem, ugyanis mögöttem egy háromgenerációs családi csapat ült. Nagymama, a két fiatal szülő és két unoka. Eleinte a legérdeklődőbb a kérdései alapján éles eszűnek tűnő cserfes kislány volt. Szerette volna tudni, hogy ki kicsoda, mit miért tesz és hasonlók. Aztán elcsendesedett.

Hagytam magamnak is egy kis izgalmat, nem fordultam hátra, úgyhogy nem tudom, belealudt-e a kislány a történetbe, vagy bölcsen elfogadta, hogy fölösleges érdeklődnie, elég csak egy kicsit elbámészkodni. Ha a bábszínház tűzte volna műsorára, összefogottabban és lényegre törőbben, talán még sikere is lehetett volna ennek az egésznek. Így viszont csak az unalom jutott, színésznek, nézőnek, felnőttnek, gyereknek, magányosoknak és nagycsaládosoknak egyaránt.

Szerző: Molnár Judit