Öregfiúk akcióban

Kora tizenéves haveri körökben parázs viták zajlottak, hogy ha egyszer szembekerülnének egymással, vajon melyik aprítaná előbb vagdalt hússá a másikat, és titokban mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb elkészül a nagy film, amelyben együtt játszanak.

Nos, minderre jó húsz évet kellett várni, és épp Sylvester Stallone volt az, aki úgy döntött: ha késve is, de megejti a „csúcstalálkozót”. Sőt ha lúd, legyen kövér alapon mindjárt olyan filmet forgatott The Expendables – hozzávetőleges fordításban Ágyútöltelékek – címmel, amelybe szinte valamennyi egykor volt akciósztárt belezsúfolt, Dolph Lundgrentől Mickey Rourke-ig, sőt hogy a műfaj mai ászai se maradjanak ki, az egyik főszerepet Jason Statham játssza.

Ha már a nyolcvanas évek akcióhőseiről van szó, akkor természetesen a film sztorija sem lehet más, mint az akkor készült akciómoziké: hamisítatlan zsé kategóriás akciótörténetet kapunk, népét sanyargató, egyenruhás latin-amerikai diktátorral, aki mögött természetesen egy gátlástalan, kiugrott amerikai CIA-ügynök áll, sok-sok akciójelenettel, valamint egy kőkemény zsoldoscsapattal, amelynek tagjai viszszakézből lezúznak egy kisebb hadsereget.

Ettől a film természetesen még nem válna említésre méltóvá, hiszen csupán abban különbözne a huszonöt évvel ezelőtt forgatott tucat akciómoziktól, hogy idén készült. Csakhogy – bármily meglepő is – kiderül, hogy Stallone rendelkezik az önirónia erényével, így az Expendables tulajdonképpen amolyan kikacsintásként is értelmezhető a nézők felé: igen, ez valóban ennyire sablonos műfaj, egysíkú karakterekkel és sok-sok lövöldözéssel, valamint robbantással, és visszatekintve valóban vérciki, hogy ilyenekben szerepeltünk – de azért mégis, százmilliók rajongtak ezekért a filmekért. Sőt lehet, hogy a múlt idő nem is indokolt.

Stallone mellett a többi, fiatalnak néhány kivételtől egyáltalán nem mondható főszereplőben is volt annyi önirónia, hogy – ha csak egy pár perces szerep erejéig is – beugorjon a filmbe, az egyetlen kivétel Jean-Claude van Damme, aki azzal hárította el a megkeresést, hogy egy ilyen komolytalan produkcióhoz nem adja a nevét. (A másik nagy hiányzó Chuck Norris, de arról nincsenek információink, hogy miért – talán attól tartottak, hogy elhomályosítaná a többi szereplőt). De hát az a van Damme baja, hogy kimaradt, ha már túl komolyan vette magát, most valószínűleg szorgalmasan verdesi a fejét egy bordásfalba egy edzőterem félhomályos sarkában, hiszen a nézők világszerte imádják a filmet.

Hogy is ne imádnák, amikor végre egy jelenetben láthatják a szétplasztikázott arcú, de még mindig dagadó bicepszű Stallonét Schwarzeneggerrel, amint nem egy kisebb hadseregnek is elegendő fegyverarzenállal rontanak egymásnak, hanem, szellemi fölényüket bizonyítandó, élcpárbajt vívnak, amelyhez Bruce Willis asszisztál. Itt hangzik el a film egyik legjobb poénja: Willis azzal nyugtatja Stallonét, hogy Schwarzeneggert nem kell komolyan venni, csupán azért olyan, amilyen, mert elnöknek készül. (A másik, a mi szívünknek kedves poén az, amikor a két főszereplő, a veterán zsoldosok vezetői, Stallone és Statham Buda és Pest álnéven mutatkoznak be összekötőjüknek).

A történetről nem érdemes sokat írni, hiszen úgyis mindenki tudja, hogy a főszereplők lenyomják a gonoszokat, a stallónék meg a svarceneggerek még ma, ráncosan is a legyőzhetetlenek. A lényeget egy ilyen filmben mindig is az ipari mennyiségű elpazarolt lőszer és a két másodpercenként bekövetkező robbanások jelentették, és nincs ez másképp ezúttal sem, annyi pirotechnikai eszközt elhasználtak a film forgatása során, amennyivel a harmadik világháborút is meg lehetne nyerni.

Nem hiányoznak az ilyen jellegű mozikban szintén alapfelszerelésnek számító klisék sem, a különböző, jellegzetes karakterektől kezdve a közhelyes, vérciki beszólásokig minden itt van, aminek egy akciófilmben benne kell lennie. Azzal a különbséggel, hogy amikor a hazája felszabadításáról áradozó női főszereplő túlságosan fellengzőssé válik, immár Stallone is megütközve néz rá, a főgonoszon pedig kíméletlenül megtorolja, amikor az a zárójelenetben azt bírja mondani, hogy „Te is zsoldos vagy, te is halott vagy belül!”

Mindent összevetve Stallone egyáltalán nem forgatott nézhetetlen filmet, a nyolcvanas években tizenéves, ma már harmincas egykori rajongók minden bizonnyal szívesen megnézik, hiszen tudják: nem kell nagyon komolyan venni – mint ahogy a szereplők sem veszik önmagukat komolyan. Hiszen semmi sem olyan, mint egykor, a főhősök immár ráncos, nagyapa korú nyugdíjasok, a halvány, akadozó VHS-kép helyett pedig DVD-minőségben nézhetjük a filmet. Ettől eltekintve azonban jól sikerült tisztelgés egy régi zsáner, a jó kis izompacsirtás-lövöldözős-világmegmentős, B kategóriás akciófilm előtt.