Negyvenes „nagy öregek” – A 25 éves Hargita táncegyüttes alapítói mesélnek

„Egy 40-45 éves hivatásos táncos a karrierje vége felé közeledik, a szakmában »nagy öregnek« számít, ugyanakkor furcsa ajándéka az életnek, hogy egy 40-es éveiben járó embert máris »nagy öregként« tisztelnek” – véli András Mihály, a csíkszeredai néptáncegyüttes igazgatója.

Mint mondta, igaz, hogy ők a legidősebbek a tánckarban, de fizikailag és szellemileg is magas színvonalon ellátják feladataikat. „A közönség és a szakma is nagyra becsüli őket. Ha jól tudom, akkor az öt erdélyi hivatásos táncegyüttes egyikénél sem táncolnak olyan aktív tagok, akik az alapítás pillanatától ott vannak. Boldog lennék, ha a versenyvizsgákra hozzájuk hasonló karakterek, tehetségek jelentkeznének. És persze nagyra értékeljük a tapasztalatukat is, amit ők átadhatnak a fiatalabbaknak” – mutatott rá az igazgató.

Mihály Piroska az egykori csíkszeredai pionírházban kezdett el táncolni Kosz Szilveszter irányítása alatt. „Ott teljesen más típusú táncot tanultunk, mint amit a régi Hargita együttes táncolt. Koreográfiákat tanultunk be és azt adtuk elő” – mesélte. Mihály Piroska tizedik osztályos volt, amikor megismerkedett a táncházmozgalommal Haáz Sándor és Szalay Zoltán által.

„A táncházmozgalomnak köszönhetően eredetibb formájukban ismertem meg a táncokat. Akkor szerettem meg igazából a néptáncot, amikor elmentünk Székre, és ott láttam, hogy a bálban hogyan táncolnak a nénik és a bácsik, majd eljártunk a Mezőségre is. Sok szép élménnyel gazdagodtam. Csíkszeredába is elérkezett a táncházmozgalom, 1989-90-ben a Szakszervezetek Művelődési Házának alagsorában voltak hajnalig tartó táncházak” – emlékezett vissza Mihály Piroska.

Még látták az idősek táncait

Péter László is Kosz Szilvesztertől tanulta az első lépéseket. „Gyermekkoromtól együtt táncoltunk Piroskával. Kilencedikes korunkban Jób Levente táncoktató vette át az irányítást, akkor kezdtünk ismerkedni a különböző tájegységek táncaival. Ahogy telt az idő, egyre többel és többel, sok helyre elmentünk, láttuk, hogy táncolnak ott. Mert amit színpadra tettek és szépen becsomagoltak, az egy dolog, sokszor nem is tudtuk, hogy eredeti tánc-e vagy sem. De akkor nem is érdekelt, csak táncolhassunk” – emlékezett vissza.

Péter László később új táncokat is szeretett volna tanulni, mint a gyimesi vagy a vajdaszentiványi, így többek között Gábos Endrével keresték a lehetőséget az új helyek, táncosok felkeresésére. „A lényeg az, hogy inkább az idős adatközlőktől tanultunk meg táncolni. A fiatalok ma leginkább abból táplálkoznak, amit annak idején lefilmeztek, nekünk nagy szerencsénk volt, hogy még élőben láttuk, hogyan táncoltak az idősek annak idején” – véli a néptáncos.

Gábos Endre huszonkét éve táncol az együttesben. „1–4. osztályos korunkban volt egy fiú, aki egy öreg bácsitól tanult valamilyen figurákat és azt egy fellépésen nekünk megtanította. Aztán édesanyám ösztönzött, hogy »fiam, úgy tanulj meg táncolni, hogy a lányok ne szaladjanak el előled, ha fel akarod őket kérni«. Később a gimnáziumban alakult egy tánccsoport, ott sokat tanultunk” – mesélte Gábos.

Később két évet az újraalakult Ballada együttesben táncolt, de egy idő után úgy érezte, többre van szüksége. „Nem volt elég önbizalmam, hogy a Hargita együtteshez felvételizzek, mert úgy éreztem, nem tudok eleget, de jó lenne tanulni. Aztán megláttam a vonatállomáson egy hirdetést, hogy felvételt hirdet a Hargita együttes. Lacit ismertem, ő vitt el az irodába, és felvettek. Ha átgondolom, nagyon sok minden történt a 22 év alatt, mégis olyan hamar eltelt” – mesélte a táncos.

A közönség ad erőt

Mihály Piroska, Péter László és Gábos Endre évek óta ifjúsági tánccsoportokat is vezet, ők adják át a tudást a fiatal generációknak.

„Most már van rá lehetőség, hogy hivatásos táncos legyen valaki, és ha azt csinálja, amit tényleg szeret, annál szebb nincs. Mi sem tudjuk másképp, csak ha szeretetből csináljuk. Nagyon hamar eltelt ez a huszonöt év, el sem hisszük. Valójában sok minden történt, nem ment minden simán, hol lent voltunk, hol nagyon-nagyon fent. De amiért most is táncolunk, az nem más, mint a közönség. Erőt ad, amikor egy előadással nagy sikert aratunk. Sokszor kiégünk, de ez minden szakmában megvan, de erőt ad, hogy a közönség örül a munkánknak. Szerintem huszonöt év után is ez a legfontosabb” – összegzett Mihály Piroska.

„A tánc, a zene szárnyai az időtlenségbe visznek, ezért sokszor elfelejtem, hogy mennyi ideje táncolok” – tette hozzá Gábos Endre.