Menettért – Ferdinandy György könyvéről

Lehetne az ifjúság „bűnei” fölött megértőn-megbocsátón pálcát törő bölcsességként értelmezni, ha nem hármas vallomás volna a kötet – a visszatérésről. Három 56-os fiatalember menettérti – túr-retúr – életútját örökíti meg ez a műfajilag elég nehezen behatárolható könyv.

A legfontosabb ismérve talán az, hogy non-fiction, vagyis tényirodalom, hajlik a szociográfia felé is, de nem tudományoskodó észosztogatás, hanem a legnemesebb magyar irodalmi hagyományokhoz kapcsolódó vallomásos éntörténet. A három sztori három különálló egység, de így, egy kötetben az egy meg egy meg egy sokkal több, mint három.

Mi kötheti össze egy ezermester, egy pilóta és egy író sorsát? Részben a munkájuk szenvedélyes szeretete, részben a mindenkori fiatalok törvényszerűnek mondható kalandvágya, a Paradicsomnak vélt és álmodott nyugati szabadság óhajtása, és nem utolsósorban az idősödő fejjel megkapott lehetőségnek a kihasználása, miszerint a megváltozott világba igenis haza lehet, haza kell térni.
Szentgáli Béla sok más mindenhez értő műbútorasztalos munkamániás. Az egyetlen, amit el tud képzelni önmaga számára az a becsületes munka.

Második feleségével összesen kilenc gyereket nevelnek fel. Béla folyton dolgozik, újra meg újra talpra áll, nemcsak azért, mert ez az életfelfogása, hanem mert vérszerinti és örökbefogadott gyerekeiből derék embert akar faragni. Nem veszi észre, vagy nem akar tudomást szerezni mások rosszindulatáról, sunyiságáról, így kerül börtönbe az egyik veje helyett. Hiába bizonygatja, hogy nem hibás, a végén hazatoloncolják. Haza – amiről már emlékei is alig vannak.

Magyarul sem beszél – de talpra áll ismét, megtalálja a helyét, tömbházgondnok – Toronyőr – lesz, s miután negyedrészt indián származású amerikai felesége utána jön, nemes egyszerűséggel ki merik mondani: boldogok. „– Látod – sóhajtja Szentgáli Béla –, így élünk mi itt. Rosszat akart, és nagy jót tett velünk Amerika. Isten jóra fordította a sorsomat. (…) – Holnap Óbudára megyünk – szólal meg az asszony. A Társaskörbe. Tudja – a férje vállára teszi a kezét – mi ketten most vagyunk először happy. Boldogok.”

Captain Frank Nosti a repülés szerelmese. Mióta gyermekként a kezébe akadt Kvasz András, az első magyar repülő könyve, azóta tudta, hogy ez lesz élete nagy szenvedélye. Szerencsésnek mondja magát, mert a véletlen mindig segítette. A leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekből került ki csodával határos módon pár perc alatt. És egész életében azt csinálhatta, amit mindig is akart: repült. Betegen, immár újra otthon és a harmadik feleség mellett egyszerű, pátoszmentes mondatokban foglalja össze az életét:

„Ha visszagondolok az életemre, nem panaszkodhatok. Amit csak kitűztem magam elé, minden célt elértem. Két vállra fektettem a Vadnyugatot. Azután még idejében, hazatértem. Mint a bika: az arénában az is oda megy meghalni, ahol az elődei vérszagát érzi. Megpróbáltam átadni azt, amit tanultam. A tudásomat. Persze azt is, mindig, csak az én színvonalamon. Hogy sikerült-e, nem tudom.”

A harmadik történet külön érdekessége, hogy önvallomás: a fiatalember, aki francia író akart lenni, maga Ferdinandy György. Részben sikerült is neki – számunkra mégis inkább az a rész fontos, ami úgymond nem sikerült: „Végül is termékeny tudathasadásnak tűnt: franciául írni a prózát és magyarul a verseket. Kétségbeesni nem tudtam, csak az anyanyelvemen. (…) De hát ki tud-e bújni a bőréből az ember? És végső soron érdemes-e erre az árulásra alapozni egy írói pályát? Értekező prózát szívesen írtam franciául. De csak magyarul tudtam elképzelni a véresen komoly, a kimondhatatlan dolgokat.”

Három, minden ízében emberi történet. Nem siránkozás, nem nyavalygás, de nem is fitymáló hőzöngés, netán túlkompenzált frusztráltság. Amivel olyan gyakran találkozunk szűkebb vagy tágabb környezetünkben. Szentgáli Béla és Frank Nosti Ferdinandynak mondja el az életét, akinek a sorsa tulajdonképpen ugyanúgy alakult, mint a műbútorasztalosé és a repülőé. Az indulást egy kollektív katarzis, ’56 határozta meg, s a megoldást is közösségi élmény, a ’90-es változás nyújtotta mindhármuknak.

Ahogy a hajdani fiatalemberek számára természetes volt a szabad világ felé indulni, az idősödő férfiak számára ugyanúgy magától értetődött ötven esztendő után megváltani a menettérti jegyet . És nagy szavak, nagy felhajtások nélkül egyszerűen hazatérni. „Tény, hogy amint megnyíltak a napkeleti határok, és hazatérhettem, a világ legtermészetesebb módján megtaláltam a magyar irodalomban a helyemet.( …) Ezzel a rövid összefoglalóval pedig, azt hiszem, végérvényesen eltemettem francia íróságomat.”