Lebontani a falakat - interjú Halász Zsuzsával

– A közelmúltban azt nyilatkozta, hogy „oktatni kellene a méltányosságot mint tantárgyat”. Pontosan mire gondolt?
– Az ominózus Képmás-nyilatkozatban, amire a kérdés vonatkozik, elmondtam, nem várom el senkitől, hogy engem szeressen. Megvannak az erre hivatott emberek: a családom, a barátaim. Viszont elvárom, hogy aki véleményt alkot rólam, méltányos legyen velem, miként bármely más embertársával, felebarátjával is. Azok, akiknek nem tetszik a KDNP, amelynek az elmúlt négy évben szóvivője voltam, zokszó nélkül véleményt alkotnak rólam, mindennek elmondanak, miközben olyan műsorkészítőket, akikért pártelnökök, netán miniszterelnökök lobbiztak, vagy államtitkárságot vállaltak baloldali kormányok idején – tudjuk, mindkettőre volt példa –, nos, őket a függetlenség megtestesítőjeként emelik az egekbe.

– Kanyarodjunk vissza a pályakezdés éveihez. Ének-zene szakos tanári diplomát szerzett Egerben. Hogyan lett mégis újságíró?
– Több mint tíz évig tanítottam, miközben rengeteget tanultam a diákoktól. Egyszer csak jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, az iskolai munka már nem igényel tőlem igazán erőfeszítést, kezd rutinná válni. Ráadásul elballagott az a gyerekcsapat – egy kamarakórusról van szó –, amelyik révén „felnőttem a tanársághoz”. Amikor elmentek, nem találtam a helyem, nem volt energiám új csapatot építeni. Így új utakon indultam el.

– Televíziós tevékenységét az MTV-ben mindjárt A Hét című politikai–közéleti magazin műsorvezetőjeként kezdte. Úgy emlékszik arra az időszakra, hogy maga volt a közszolgálatiság. Miközben a sajtó képviselői azt írják, a rendszerváltás utáni magyar televíziózás legkormánypártibb műsora volt…
– A sajtó egyes képviselői ezt írják, mások meg mást írnak. Egyébként televíziós tevékenységemet az Aranyfüst riportereként kezdtem, dolgoztam a Magyar Szalonnak, A Hét ezután következett. A Hétben egyébként mindenki előtt nyitva állt az ajtó, bárki bejöhetett rajta, kormánypárti, ellenzéki egyaránt. Már aki válaszolni akart a feltett kérdésekre. Aki nem akart válaszolni, nyilván nem jött. A műsor megszűnése után a Heti Mozaik szerkesztő-műsorvezetője voltam. Szerettem, annak ellenére, hogy nekünk kifejezetten megtiltották, hogy döntési helyzetben lévő politikust hívjunk a stúdióba. Viszont szemtől szembe találtuk magunkat a hétköznapok mélységeivel és magasságaival.

– Aztán 2005-ben lejárt a szerződése, s nem hosszabbították meg újra. Hogyan élte meg?
– Ami nem öl meg, az megerősít. Élek.

– Bizonyára jól jött a Kereszténydemokrata Néppárt felkérése szóvivőnek. Ott nem kérdezett, hanem válaszokat közvetített. Mennyire azonosult ezekkel az üzenetekkel?
– Aki a nyilvánosság elé lép, és felvállalja saját értékrendjét, az nyitott könyvvé válik. Soha nem játszottam szerepet, soha nem voltam senki szócsöve. Az üzeneteket magaménak éreztem, s ma sem gondolkodom a világról másként. A változás talán csak annyi, hogy ma az ország többsége egyértelművé tette, a normális élethez szükség van olyan értékekre, ha úgy tetszik játékszabályokra, amelyeket tiszteletben tartunk.

– Ismét Magyar Televízió. Szeptember 16-án indult a Jelfogó című közéleti-politikai magazin az MTV-ben, amelynek szerkesztő-műsorvezetője. Csapatával a valóság megmutatására vállalkozott. Az a kérdés, hányféle valóság létezik?
– Valóság nyilván egyféle, még ha azt több nézőpontból is látjuk. Az a kérdés, mennyire vagyunk képesek a teljességet megmutatni. Szerintem mindent csak töredékesen. Ez például valóság. A másik nagy kérdés, hogy akarjuk-e látni a minket körülvevő világ valódi arcát.

– Ez a műsor, Önt idézve, „lebontja az elmúlt két évtizedben a politika köré felépült falat”. Hogyan?
– Hadd pontosítsak. A szinopszisunk úgy szól, hogy olyan műsorra van szükség, amely lebontja a politika és a politikáról történő beszéd köré az elmúlt két évtizedben felépült falat. Magyarán az a szándékunk, hogy ehhez, mindannyiunk érdekében, hozzásegítsük a nézőt, magunkat és a politikusokat is. A politika az élet része, csak most ilyen-olyan okokból úgy tűnik fel, mintha csak egy szűk réteg privilégiuma lenne. Ezért aztán a társadalom nagy többsége úgy hiszi, nincs is hozzá semmi köze. Mi nem számokról, nem statisztikai adatokról akarjuk kérdezni a vendégeinket, nem is ideológiai polémiákra vagyunk kíváncsiak, egyszerűen csak meg akarjuk mutatni a döntéshozói pozícióban lévőknek, amit az emberek között tapasztalunk. Szembesíteni kívánjuk őket azzal, ami egy-egy intézkedésük következtében vagy annak hiányában áll elő. Azt viszont senki ne várja tőlünk, hogy egy félreértelmezett újságírói attitűd nevében minden politikai, ha úgy tetszik, kormánydöntést leszólunk majd. Azok ugyanis vezethetnek sikerre is. A megoldást keressük, nem pedig az előítéleteket erősítjük.

Szerző: Csorba Mária