A Star Trek-sorozatról van szó, amely a hatvanas években indult világhódító útjára a televíziók képernyőjén, és amely azóta is töretlenül sikeres, még annak ellenére is, hogy az eredeti, William Shatner és Leonard Nimoy fémjelezte stáb az idők során kiöregedett, így a történetet különféle spinoff-sztorikkal kellett folytatni.

Az új egész estés Star Trek film a legelső generáció kialakulásának idejébe kalauzolja el a nézőt: a nyitójelenetben James T. Kirk kapitány születésének lehetünk szemtanúi, egy látványos űrcsata kellős közepén. A sztori tulajdonképpen Kirk kapitány életén keresztül mutatja be, hogyan jött össze az a stáb, amely évtizedeken keresztül a Star Trek klasszikus legénységét jelentette.

Kirkkel vad ifjoncként ismerkedünk meg, aki amolyan futurisztikus James Deanként motorozik az amerikai középnyugat poros országútjain, majd egy kocsmában előbb beleköt egy Uhura nevű, csinos űrkadétba, később pedig laposra vereti magát annak kadéttársaival. Éppen ennek nyomán figyel fel rá az űrflotta egyik tapasztalt kapitánya, aki Kirk édesapjának érdemeire való tekintettel – az apa épp abban a csatában vesztette életét, amelynek idején a főhős megszületett – meghívja a kadétiskolába.

A vadóc ifjú így hamarosan egyenruhában találja magát, és el is kezdődik az első kaland, amelynek során meg kell mentenie a Földet egy jövőből érkezett, boszszú szomjas romulán támadásától. Az Enterprise legénysége a történet végére teljessé válik: Csehov, Sulu és Scottie mellett a rajongók két Spockot is kapnak.

A sztori egyik legfontosabb eleme amúgy a két főszereplő, Kirk és Spock közötti kapcsolat alakulása, a két ellentétes karakter, a halálmegvető hév és intuíció, valamint a hideg, érzelemmentes logika kultusza közötti versengés, amely a két teljesen ellentétes eszmény szintézisébe torkollik a két karakter közötti életre szóló barátság kialakulásával.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy elkerül egy nagy csapdát: hiába készült 2009-ben, az alkotók nem látták szükségét annak, hogy ezt vizuálisan is érzékeltessék. A számítógép-animációt természetesen nyakló nélkül használják – e nélkül ma már sci-fi elképzelhetetlen – de a látványvilág ezt egyáltalán nem tükrözi, az űrhajók, az egyenruhák, az egész környezet a hatvanas–hetvenes évek dizájnvilágát idézik. Ettől persze az űrhajók kissé bumfordiak lettek, de éppen ezzel képesek visszaadni az eredeti Star Trek-hangulatot.

Az amúgy izgalmas és lebilincselő történetet jól sikerült gegekkel dobták fel, amelyek kapcsolatot teremtenek a klasszikus történet, a jelen és a film idejét jelentő jövő között. Az egyik ilyen, amikor a film elején, még a Földön felcsendül a jól ismert Nokia-csengőhang, Kirk pedig fölvesz egy futurisztikus kommunikációs egységet. Mindez éppen akkor történik, amikor kiskamaszként elköti egyik ismerőse több száz éves veteránautóját, amellyel vadul száguldozik a prérin, miközben a Beastie Boys Sabotage című száma bömböl a hangszórókból.

Néhány humoros jelenet ugyan már a paródiák hangulatát idézi, ám ezek nem zavaróak – legalábbis nem anynyira, mint amennyire azok a film hangulatától teljesen elütő szörnyek, amelyek a jégbolygón veszik üldözőbe a zendülés miatt oda száműzött Kirket. Még ezek sem vonnak le azonban sokat a film értékéből, főleg mert az elkötelezett rajongóknak igazi csemegével kedveskedik: a jövőből érkezett Spockot az a Leonard Nimoy játssza, aki az eredeti sorozatban is megformálta a karaktert.

Persze lehet, hogy a megrögzött trekkerek számára, akik még Kirk kapitány alsónadrágméretét is tudják, a Star Trek előzményeit bemutató film nem elég autentikus, ám a kevésbé fanatikus rajongók azt kapják, amire vágytak: klasszikus, hangulatos sci-fit.