Közelkép: leányálmokról és hercegekről

Mégis, a Lynn Barber brit újságírónő visszaemlékezéseiből született forgatókönyv – amelyet a magyar nyelvterületen  többek között a brit futballrajongó-társadalmat bemutató Fociláz, valamint a Pop, csajok, satöbbi című könyveiről ismertté vált Nick Hornby „követett el,” a magyar cím éppen ezért Hornby Egy fiúról című regényét idézi – olyan finoman, a feszültséget csupán kis dózisokban adagolva meséli el a történetet, amely az előre sejthető végkifejlet ellenére sem kelti a nézőben azt az érzést, hogy talán mégis jobb lenne kimenni a moziból, és meginni egy sört a pláza valamelyik kocsmájában.

Már csak azért sem, mert a sztori igen érdekes korba repíti vissza a nézőt: 1961-be, abba az időszakba, amikor a klasszikus, polgári közeg még létezett, de az annak határait feszegetni kezdő, majd létjogosultságát is megkérdőjelező ellenkultúra, a régi világ elleni lázadás balos-68-as eszméje még nem indított frontális támadást a hagyományos európai civilizáció ellen. Persze mindennek az előszele már ekkor is érezhető – a történet főhőse, a 16 éves diáklány, Jenny arról álmodozik, hogy a szigorú brit társadalmi-iskolai-családi kötöttségek elől Párizsba szökik, ahol azt olvas és olyan zenét hallgat, amilyent akar.

Az iskolatársaival titokban Sartre-t olvas, és Juliette Gréco zenéjét hallgatja – márpedig ez nem igazán egyeztethető össze mindazzal, amit a családjában addig látott. A kiemelkedően tehetséges lány édesapja ugyanis tipikusan, már-már karikaturisztikusan bigott brit kispolgár, akinek esze ágában sincs kimozdulni a kertvárosi otthon biztonságából – még akkor sem, amikor felajánlják neki a lehetőséget, hogy Párizsba utazhat, hiszen „a franciák nem szeretnek minket.” Éppen ezért azt sem tűrheti, hogy Jenny francia zenét hallgat – ehelyett csellóórákra kell járnia. Az apa ugyanakkor annyira nem konzervatív – legalábbis kezdetben -, hogy lányát háziasszonynak akarja nevelni: a cél, hogy Oxfordban végezhessen egyetemet.

Ezt a közeget robbantja fel megjelenésével David, a sármos, dúsgazdag idegen megjelenése, aki természetesen azonnal elcsavarja a kötöttségekből kitörni akaró Jenny fejét, és bevezeti a felső tízezer világába – sőt még Párizsba is elviszi. A csavar a történetben akkor jelenik meg, amikor kiderül, hogy az apának ez ellen egyáltalán nincs kifogása, sőt: azt sem bánja, hogy Jenny a lánykérést követően lemond a továbbtanulásról, hiszen a gazdag és jóképű férj mellett „megcsinálhatja” a karrierjét. A menetrendszerű csalódás után viszont – megismerve apja igazi arcát – immár az válik a lázadás legfőbb formájává Jenny számára, amit addig a legunalmasabb kötöttségnek tartott: azért is tovább tanul, és jelentkezik az egyetemre.

Az Egy lányról amolyan átlagos lolitatörténetnek indul tehát, ám csalódik az, aki fülledten erotikus jelenetekre számít: a film nem a tinédzser főszereplő szexuális, hanem szellemi érésének, felnőtté válásának krónikája. A film igazi csemegéje a főszereplő, Carey Mulligan, aki lenyűgöző érzékenységgel jeleníti meg az általa játszott figura két arcát, a csitrit és az érett nőt – mindezt úgy, hogy a drága ruhákba öltözött, kisminkelt – tehát felnőttesnek ható – Audrey Hepburn-look válik az álomvilágban élő gyereklány arcává, míg a leengedett hajú, festék nélküli lányarc jeleníti meg az öntudatos, érett nőt.

Peter Sarsgaard a szélhámos csábító szerepében szintén nem rossz, ám a legjobb férfi szereplő az apát játszó Alfred Molina, aki kiválóan formázza meg a kicsinyes, sznob karaktert.
Banális történetnek is nevezhető tehát az Egy lányról, ám épp ez a banalitás teszi azzá, ami: igazi coming of age film, amelyben az első jelenetben még átlagos, egyenruhás diáklányból felnőtt nő válik, aki rájön, hogy az önmegvalósítás lehetőségét egy kamaszlány számára csak a mesékben jelenti a fehér lovon vagy bordó sportkocsival érkező herceg diadalmas belovaglása.