Közelkép: egy fárasztó folytatás

Pedig nagyon akartak: rendezőnek azt a Paul Weitzet kérték fel, aki a zsáner egyik alapművének számító Amerikai pitét is dirigálta, a második részben kibővített sztárszínészi gárdát pedig olyan szereplők néhány perces megvillantásával kísérelték meg felülmúlni, mint Harvey Keitel, Laura Dern vagy Jessica Alba.

A nagy igyekezet azonban egyáltalán nem hozta meg a gyümölcsét, sőt. Ahhoz ugyanis egy olyan történet is szükségeltetett volna, ami nem csupán néhány agyonkoptatott sablont vonultat föl, de valami újdonságot, vagy legalábbis érdekességet is tartalmaz.

Az azonban, hogy most a főszereplő, a Ben Stiller alakította Shaq Beckur (ahogy még annó az eredeti Gaylord Fockert „magyarították” a szinkronfordítók) gyermekeit is megismerhetjük, hogy az ő iskolába történő beíratásuk apropóján ismét felbukkanjon nejének első részben lepattintott udvarlója, majd a Robert De Niro alakította zord após újfent meggyanúsítsa azzal, hogy alkalmatlan a férji szerepre – minden, csak nem kreatív továbbgondolása az alaptörténetnek.

A második részben ugyanis nem csupán azzal sikerült egy egész nézhető vígjátékot összehozni, hogy a Beckur szülők szerepében feltűnt Dustin Hoffman és Barbra Streisand – ehhez egy viszonylag élvezhető sztori is társult. Most viszont az alkotók vélhetően arra számítottak, hogy a veterán nagyágyúk, valamint a melléjük felsorakozó Keitel, illetve Jessica Alba alsóneműben megmutatott bájai elegendőek lesznek arra, hogy elvigyék a hátukon a filmet.

Ez azonban nincs így, a karakterek kifáradtak, az altesti poénok unalmassá váltak, új, valóban mulatságos gegekre pedig valamiért nem futotta. Így aztán ismét csak azon próbálhatunk legalább kínunkban elmosolyodni, hogy De Niro a kiöregedett titkos ügynök szerepében hogyan szerencsétlenkedi végig a filmet annak érdekében, hogy bebizonyítsa: Beckur megcsalja a lányát, illetve hogyan jár pórul amiatt, mert meggondolatlanul kipróbál egy, még csak a tesztelési fázisban lévő potencianövelőt.

Az utódomra ütök amolyan félresikerült gegparádé, egymáshoz lazán kapcsolódó poénok gyűjteménye – ennélfogva olyan, mint egy rosszul sikerült Showder Klub-előadás, ahol minden fellépő annyira indiszponált, hogy pocséknál pocsékabb poénokkal fáraszt. Márpedig ilyenkor hiába érvel bárki is azzal, hogy azért mégiscsak tehetséges sztárokról van szó, akik amúgy kitűnően értik a dolgukat, és nagyszerű mulattatók – eszünk ágában sincs visszatapsolni őket.