Közelkép – Kertész Mihály és Graham Greene szellemében

És meg kell hagyni: a filmnek vannak olyan mozzanatai, amikor mindkét népszerű műfaj legjobb pillanatait idézi – kár, hogy az összképet gyakran rontják a forgatókönyvíró részéről odakent, mérsékelten hiteles megoldások, illetve a túlcsorduló melodráma.

A sztori olyan, mintha hommage akarna lenni Kertész Mihály és Graham Greene előtt: a Casablanca című moziklasszikust és a kémregények angol mesterének műveit idézi. Előbbit már a nyitóhelyszín miatt is, hiszen Marokkóban játszódik, a második világháború elején, ahova a brit hírszerzés egyik tisztje azzal a feladattal érkezik, hogy a francia ellenállás által odatelepített kémnő segítségével végezzen a német nagykövettel. Brad Pitt és Marion Cotillard kettőse egész jól működik: ha nem is izzik körülöttük a levegő, és szikrák sem pattognak fél másodpercenként, azért jól hozzák a szakmai kapcsolaton túl személyes érzelmeiknek is engedő kémek figuráját.

Bár a történet kapcsán az emberben egy adott pillanatban az a gyanú támad, hogy vagy előzményfilmet akartak készíteni a Casablanca számára, vagy valamilyen alternatív happy enddel akarták újraforgatni, mindez egycsapásra elszáll abban a pillanatban, amikor kiderül: Londonba visszatérve a boldog házasság reménye csupán illúzió, mivel a múlt meglehetősen durván avatkozik közbe. A sztori a fordulattól kezdve amolyan igazi Graham Green-i mederben zajlik tovább, és hogy mindez nem véletlen, az is jelzi, hogy meg is idézik a kémregények nagymeste­rét, hiszen a főszereplő az egyik jelenetben Greene egyik regényét olvassa az ágyban.

Mindez képes egész jól működni, és még a kezdetben szkeptikus néző is bele tud merülni a történetbe – mindaddig, amíg nem szembesül a cselekmény döccenőivel. A főhős, Max Vatan ugyanis olyan játszi könnyedséggel röpköd sértetlenül és mindenféle következmény nélkül Anglia és a megszállt Franciaorsszág között, mintha sem a német légierő, sem a német légvédelem nem létezne. Az afrikai és a franciaországi kaland során pedig úgy működik, mint egy James Bondba oltott Rambo: hiába van egyetlen STEN géppisztollyal, illetve egy gránáttal felfegyverkezve, nincs az az SS- vagy Wehrmacht-szakasz, amely szembeszállhat vele.

Mindemellett a párbeszédek is meglehetősen recsegősek, különösen a Cotillard alakította Marion Beausejour szövege tűnik rendkívül mesterkéltnek. A zárás pedig egyszerre hiteltelen és túlságosan is melodramatikus. Mindez azonban meglepő módon mégsem jelenti azt, hogy nézhetetlen fércművel lenne dolgunk. Igaz ugyan, hogy előre gyártott elemekből összerakott iparosmunka, de az elemek egy része egészen minőségi. Ennek eredményeként látványos és fordulatos, néha még élvezhetőnek is mondható Mata Hari-történetet kapunk, amelynek a végén nem sajnáljuk a mozijegyre kiadott pénzt. És már ez is valami.

Szövetségesek (Allied. Amerikai thriller, 124 perc, 2016). Rendezte: Robert Zemeckis. Szereplők: Brad Pitt, Marion Cotillard, Jared Harris, Lizzy Caplan, Anton Lesser, Simon McBurney. Írta: Steven Knight. Kép: Don Burgess. Zene: Alan Silvestri.

Értékelés az 1-10-es skálán: 7