Könyvespolc: „…valami olyasmi, ami az életre emlékezteti”

Ezt a körülírást – mivel Árnyképrajzoló (Kalligram, Pozsony 2008) című kötetétének darabjait Borbély Szilárd körülírásokként határozza meg – vélhetnők az irodalomtörténész egyetemi előadótanár-szerző egyik, hallgatósága előtt elmondott, a lírai költészet lényegét megmagyarázni akaró szövegrészletének. Tökéletes plaszticitással érzékelteti ugyanis az érzelemirányú lírai lényeget. Valójában viszont nem egyetemi közegben hangzott el, hanem a kötet középpontjában álló Egy bűntény mellékszálai című írásában szerepel ez a világosan megfogalmazott, közérthető, bár minden elemében metaforikus mondatsor.

A bűntény, aminek mellékszálait bemutatja, nagyon is személyesen érinti: a 2000 karácsonyán történt brutális gyilkosságban elveszíti édesanyját, s bár édesapja fizikailag felgyógyul, lelkileg már soha többé nem jön helyre, és pár év múlva követi feleségét.

Borbély Szilárd költőnek indult, az idézett mondatok is ezt tanúsítják, ám az Árnyképrajzoló című kötet olyan sajátos távolságtartó tehetségről vall, ami egyetlen lírai sort le nem író nagyepikus alkotónak is dicsőségére válna. Bizonyítékul egyetlen példa az Egy bűntény mellékszálaiból: „Ekkor látja utoljára Ilonának, egy hatvan körüli nőnek a testét, amely kilenc hónapig az ő teste is volt. És először meztelenül. Az élet nélkül.”

A kötet tizenkét írást, helyesebben „körülírást” tartalmaz. Borbély Szilárd eddigi életének, érdeklődéskörének, sőt választott szakmájának tizenkét „felvonását”. Van köztük a klasszikus elbeszéléshez közel álló írás (A csótányirtó), van ami inkább szociografikus vallomás (Gyerekkor falun), van csípős szatíra (Móriczka és a portás) és van a legnemesebb posztmodern értekezés korlátait szétfeszítő irodalmi csemege.

A Feljegyzések az irodalomról az Egy történet című Kertész Imre–Esterházy Péter közös kötet továbbgondolása, A bolgár kalauz pedig még ennél is „csavartabb”. A kiindulópont Edvard Benešnek egy parlamenti felszólalásából vett gondolatsor, amit egyrészt apokrif Kafka-naplójegyzetben, másrészt egy Walter Benjamin – „ismeretlen” értekezésben dolgoz fel – mindvégig Kosztolányi egyik legismertebb Esti Kornél-történetét, a bolgár kalauzt használva aranyalapul.

A tizenkét „körülírás” közös vonása, hogy végső soron mindenik élet és irodalom nagyon összetett, akció-reakció sorozatokkal át- meg átszőtt viszonyát járja körül. A kötetzáró és egyben címadó írásnak is ez a főtémája: előbb az élet alakítja a művészetet, bizonyos szinten viszont ez már fordítva igaz. „Tudta, hogy itt egy misztérium történik épp, aminek a tanúi mindketten, és ezt nem magyarázhatja el Korf kapitánynak. Az előttük fekvő test belépett az árnyékba.

A holttest az átmenet kapujában tartózkodott. Az áttűnés, az árnyékkal való egybeolvadás, a kontúrtalan, megkülönböztethetetlen pillanatban való feloldódás bekövetkezésére várt. Az árnyképrajzoló szótlanul figyelte, ahogy egyre mélyebb árnyalatot ölt a testet elfedő anyag. Minden fényt elnyelt, mohón és falánkon. A beavatáskor tett fogadalma miatt azonban nem mondhatta el, hogy a test hamarosan át fog lényegülni azzá, amiről az emberek, akiket a festészet erkölcstelen szemfényvesztése rabul ejtett, képtelenek fogalmat alkotni. A vakító fehér lepedőn csupán árnyképe marad, mint egy másik, kimondhatatlan világba vezető kapu.”