Karrierek három felvonása

Thália papjait előbb a ’80-as évek elején szólaltatta meg, majd 1994-ben faggatta őket újra, harmadszorra pedig a tavaly tért vissza hozzájuk.

„Az első interjúban mindenki fiatal és bizakodó. A második sorozatban már érződik, hogy nagyot változott a világ, pályaelhagyók is vannak a színészek között. A harmadik beszélgetés pedig a számvetés időszaka, érzékelhető, hogy mindenki a végállomáshoz közeledik” – jellemezte a három különböző korszakot a kötet kiadója, H. Szabó Gyula.

A Kriterion kiadásában megjelent Egy nemzedék három felvonásban című könyv szereplői más-más pályát futottak be, mégis valamennyien hiteles és őszinte alanyok. Nem mindenkinek az élete sikertörténet, és ezt némelyikük be is látja. Ott vannak a pakliban a meg nem valósult álmok és a zsákutcába futott életek, arról nem is beszélve, hogy hárman – Hunyadi László, Nemes Péter és E. Szabó Lajos – már az égi színtársulat tagjai. Székely Szabó Zoltán kollégái és alanyai egyvalamiben azonban közös nevezőre jutnak: mindannyian szeretettel emlékeznek vissza az ő idejükben még Szentgyörgyi István nevét viselő főiskolára. Az alanyok 77 százaléka évtizedek után is a pályán maradt – számította ki egykori tanáruk, a könyvet méltató Kovács Levente rendező. Aztán szintén ő sorolta, hogy a harminc közül heten tanítottak, ketten a szépirodalom közelébe kerültek, hárman doktoráltak, öten társulatvezető-igazgatók voltak. „Erről biztos nem mondhatjuk, hogy elveszett nemzedék” – állapította meg a jelenlévők derültségére. Ahogy a könyv egyik alanya, Balázs Éva is megfogalmazta: ennek a generációnak az volt a feladata, hogy bármilyen mostoha körülmények között is, de életbe tartsa az erdélyi magyar színházakat.

„Sajnos sokan nem emlékeznek vagy nem akarnak emlékezni az akkori rendkívül mostoha körülményekre. Pedig az, aki a múltat megtagadja, a jelene sivár és a jövője értelmetlen” – fejtette ki Kovács Levente, aki szerint nagyon sok színházigazgató, társulatvezető úgy gondolja, hogy székbe ültetésével kezdődött az időszámítás.

A tanár és rendező a szerző méltatásáról sem feledkezett meg. Székely Szabó Zoltánt egy jó szimattal megáldott kitartó vadászkutyához hasonlította, aki szellemes, érdekes és célratörő kérdéseket tudott feltenni. „Ebből kiderül, hogy riporternek sem utolsó” – mondta arról a színészéről, aki legutóbbi próbájáról csaknem öt évet késett. „Nem mentem el, csupán nem jöttem haza” – indokolta késésének okát a ’80-as évek és a sepsiszentgyörgyi próbafolyamat derekán Bécsbe disszidáló színész-író. Székely Szabó Zoltán nemcsak lélekben maradt társai mellett; azon túl, hogy könyvet írt róluk, gyakran látogatja erdélyi előadásaikat, időnként pedig általuk szolgáltat szellemi-lelki táplálékot a bécsi magyar közönségnek.