Interjú – Természetféltés és szociális érzékenység

– Rengeteg pályamű érkezett a kiírásra. Milyen arányban érkeztek hagyományos és kísérleti alkotások?

– Körülbelül fele-fele arányban érkeztek hagyományos és kísérleti jellegű munkák, a kiállítást is úgy rendeztük, hogy különváljon a kétféle anyag: a Székely Nemzeti Múzeumban állítjuk ki a hagyományos és az Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK) a kísérleti anyagot, az EMÜK aulájában pedig a díjazott munkák kapnak helyet vegyesen. A két kategória néha zavarba hozhatja a szemlélőt, hiszen a hagyományosban is talál új technikával készült alkotásokat, és a kísérletiben is hagyományos megoldást.

Ez azzal magyarázható, hogy 32 országból gyűlt össze az anyag, és a különböző kultúrákban másképpen értelmezik a kísérleti jelleget, mint ahogy különböző korosztályok is más módon közelítik meg ezt a kérdést. Például egyes idősebb művészek úgy gondolták, megpróbálkoznak valami újjal, és a kísérleti kategóriába küldték be a munkájukat, de előfordul, hogy ezek még így is hagyományosabbak, mint az a fiatal alkotó, aki már eleve az új technikákba nőtt bele, és a hagyományos kategóriába jelentkezett, mert meglátása szerint a művében nincs semmi különös kísérletezés.

– Milyen technikák vannak túlsúlyban a beválogatott alkotások között?

– A hagyományos technikák, a rézkarc, a fametszet, a linómetszet többségükben jelen vannak, de ez is nagyon összetett, hiszen az is előfordul, hogy egy alkotó digitálisan dolgozott fel egy képet, majd azt vitte át fametszetre. Ma már egy fametszet is másként néz ki, mint a múlt században. Vannak digitális hangulatú munkák, aztán, ha közelebbről megszemléljük, kiderül, hogy valójában metszetről van szó. Sok változata van annak, hogy mi menynyire kísérleti vagy éppen hagyományos.

– Mennyire nehezítette meg a zsűri feladatát ez a sokszínűség?

– Éppen a sokféleség miatt jó, hogy heten döntünk. Kivetített kép alapján zsűriztünk, így nem minden jön át, de mindig vannak teljesen egyértelműen kiemelkedő alkotások: üzenetükben vagy igényes technikájukban. Ilyen esetekben lendülnek a karok. Persze voltak olyan esetek is, amikor a szavazatok aránya döntött.  A végkövetkeztetésem az, hogy sokat javult a színvonal, kevés az olyan alkotás, amiről azt érzi az ember, hogy mégsem kellett volna bekerülnie a tárlat anyagába.

– Hogyan csapódik le az alkotásokban a megadott téma, az Integrum (eredeti állapot)?

– A biennále történetében először, nagyon körülíró, a művésznek szabadságot hagyó hívószót adtunk meg, ez az Integrum. Lehet, hogy ez sugallta, de érdekes módon nagyon erősen megjelenik a fenntartható környezettematika a munkákban. Annyi ilyen anyag érkezett be, hogy engem kiállításrendezőként is befolyásolt, hiszen a rendezés is olyan, mint egy esszé vagy kritika, addig rakosgatjuk, míg lesz egy struktúrája.

Az én olvasatomban a beküldött munkákból érződik, hogy a grafikusok aggódnak a természetért, a lokális és globális kultúra viszonya iránt érdeklődnek, vagy szociális érzékenységet mutatnak. A valamikor nagyon erős geometrikus gondolkodás visszahúzódott, az absztrakcióba hajló alkotások is jellemzően organikusak.

– Érezhetőek-e a kulturális különbségek a különböző országokból beküldött munkák között? Mely országok művészei voltak erősebbek?

– Az ázsiai országok berobbantak a saját kulturális hagyományaikra épített kortárs szemléletükkel, Indonéziából nagyon szép munkák érkeztek. Kelet-Európában Lengyelország rendelkezik nagyon erős grafikai hagyományokkal, most is van lengyel díjazottunk, de kiemelkedők a bolgárok is. Persze a magyar művészek is szépen szerepelnek Erdélyből, Magyarországról, és felvidéki magyar díjazottunk is van.