Emlékezni és emlékeztetni a Gulagra

Ez a történet lassan feledésbe merülni látszik, még legalább 20–30 történész kutatómunkájára lenne szükség, hogy még több mártírt azonosítani tudjanak  a második világháború utáni Gulag munkatáborok erdélyi áldozatai közül – fejtette ki Murádin János Kristóf történész, egyetemi adjunktus, a Sapientia EMTE kolozsvári karának kancellárja az egyetem filmbemutatóval egybekötött hétvégi megemlékező rendezvényén a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Farkas György Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?, valamint Tóth Orsolya A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron című dokumentumfilmek bemutatója a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében a felsőoktatási intézmény által szervezett rendezvények záróeseménye volt. A bemutatók iránt hatalmas volt az érdeklődés, zsúfolásig megtelt a Sapentia 160 ülőhelyes Auditorium Maximum terme. A vetítéseket követően a filmek alkotói történészekkel, illetve a Gulag kényszermuynkatáborok két túlélőjével, Bitay Lászlóval és Gergely Istvánnal beszélgettek. Farkas György kifejtette, valójában két különböző dokumentumfilmet fűzött össze kizárólag erre az alkalomra, ugyanis két történetről van szó, amelyeknek azonos a kezdetük. Mint részletezte, az volt a cél, hogy minél több diák láthassa, hiszen a Gulag története nem szerepel kielégítően a történelemkönyvekben.

A filmet először a Duna TV sugározza, később kiadják DVD-n, és elérhető lesz a Gul.hu dokumentációs portálon. Benkő Levente történész úgy vélte, a mai fiatalok nem könyvmolyok, így ha képernyőn láthatják, az számukra is közelebb hozza a történelmet. Hozzáfűzte, Tóth Orsolya filmje, amelyben a túlélők maguk mesélik el, hogyan viselték el a fogságot, jóval bővebb nyersanyagból készült. Összesen 11 túlélő neve szerepelt a nyilvántartásukban, közülük hárommal semmilyen kapcsolatot nem tudtak teremteni, a maradék nyolccal is nagyon nehezen. „Ezeket a történeteket nem lehet a szőnyeg alá söpörni ” – szögezte le Benkő Levente. Nagy Alpár-Csaba történész úgy értékelte, a filmek méltóképpen tisztelegnek az áldozatok előtt. Murádin János Kristóf kifejtette, a filmek csak nagyon szűk keresztmetszetét adják a történetnek, a kutatást pedig már az ötvenes években el kellett volna kezdeni, de 1989-ig a túlélők nem mertek beszélni a Gulagról, szegényes a rendelkezésre álló forrásanyag. Mint részletezte, 745 fős a mártírlistája a Gulagon elhunyt kolozsváriaknak, de ez csak egy kis része a kincses városból elhurcolt 5000 embernek. Gergely István, a szovjetunióbeli munkatáborok egyik túlélője úgy vélte, lassan mesévé érlelődik a történelem, a filmeknek köszönhetően viszont az utókor is kapott belőle egy kis kóstolót. Bitay László elmondta, két lánya van, de a kommunista rezsim ideje alatt sosem mert beszélni nekik a fogságról, mert félt, hogy elszólják magukat. Farkas György ugyanakkor bemutatott egy „idegenvezetőként” működő mobilalkalmazást, amelynek segítségével felkereshetők Kolozsváron azok a helyszínek, ahol az orosz katonák összegyűjtötték a foglyokat.


Előadás Váradon az ‘56-os forradalomról
Az előző évekhez hasonlóan idén is megemlékezést szervezett Tőkés László európai parlamenti képviselő nagyváradi irodája és a bihari Magyar Polgári Egyesület a kommunizmus áldozatainak emléknapján. A rendezvény keretében Kiss Tamás Az 1956-os forradalom indító szikrája, a szegedi MEFESZ címmel tartott kevéssé ismert kép- és hanganyaggal kísért előadást. „Sosem az Én került előtérbe, hanem mindig a Mi” – fejtette ki a 83 éves Kiss Tamás. Visszaemlékezésében a múltbéli történések számos, kevésbé ismert részletét domborította ki, majd reagált a hallgatóság felvetéseire, végül közösen állapították meg: bár a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez több szerencsés véletlen egybeesése is hozzájárult, ám a korabeli társadalmi-politikai helyzet nagyon is megérett rá. A szerencsétlen geopolitikai körülmények és a vörös terror miatt nem győzhetett, ám a kommunista világrendszeren súlyos sebet ejtett. Megfogalmazást nyert az is, hogy a megtorlás kegyetlen volt, de aztán a diktatúra puhulni kezdett Magyarországon, míg Romániában az 56-os eseményeket arra is felhasználta az önkényuralom, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösséget megroppantsa, megfélemlítse.