Cs. Gyimesi Éva halálára – Balázs Imre József: A rálátás igénye

Amikor 2009-es kötete, a Szem a láncban megjelent, a Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába alcímet kapta. Nem a leleplezés, hanem a megértés, megértetés szándéka vezérelte, hiszen végső soron valami érthetetlennel szembesült 1989 előtt, amit csak a megszokás tehetett valamennyire érthetővé, miközben természetesen botrányosan érthetetlen volt az egész. Utolsó napjaiig foglalkoztatta az elképzelés, hogy az időközben teljesebb formában előkerült követési dossziéjának tanulságait hogyan lehetne a legmegfelelőbb formában a közös tudás részévé tenni.

Gyimesi Éva nem volt a belenyugvások és a megszokás embere, a rálátást igényelte, önmaga és önmagunk külső szemmel nézését, azt a tárgyilagosságot, amely egy valós kép kialakítását tette volna lehetővé. Ezért vált lázadóvá, disszidenssé politikai értelemben az 1980-as években. És ugyanezért váltak leginkább szakmai jellegű irodalomtörténeti, értelmiségtörténeti munkái is vita tárgyává már a hetvenes évektől kezdődően.

Tisztánlátási igénye, kivételes intellektusa és szakmai tájékozottsága lehetővé tette számára, hogy rendkívül fontos ideológiakritikai munkát végezzen el az erdélyi magyar értelmiség szerepértelmezései kapcsán. Legkiemelkedőbb műve ebben a tekintetben a Gyöngy és homok című, nyolcvanas években elkobzott kéziratú esszé, amely végül a kilencvenes évek elején látott napvilágot, és a transzszilvanizmus ideológiáját vizsgálta kritikai nézőpontból. Az az érzékenység ugyanakkor, amely az említett, sokak által mítoszrombolónak érzett tárgyilagossággal párosult műveiben, kiszolgáltatottá tette őt a félreértésekkel, meg nem értésekkel szemben.

Közel másfél évtizeddel ezelőtt egy gyűjteményes kritikakötete kapcsán figyeltem fel egy furcsa paradoxonra, amelyet A nonsalansz esélye című írásomban próbáltam érzékeltetni. Akkortájt, amikor a kilencvenes években tanítványaiként hallgathattuk előadásait a kortárs erdélyi irodalomról, jól érzékelhető volt vonzódása a játékos, ironikus, friss látásmódú szövegekhez. Ez tűnt fel a Kritikai mozaik című kötetének szövegei kapcsán is. Jól látta annak tétjét, hogy az erdélyi magyar értelmiség megtalálja a kivezető utat az önmagukat tragikusnak és mozdíthatatlannak mutató identitásképletekből.

Erejéhez mérten támogatta, értelmezte is ezt az irodalmi és elméleti vonulatot. A paradoxon lényege az volt, hogy Gyimesi Éva a nonsalanszról beszélt, annak fontosságáról (hogy tehát tudjuk figyelmen kívül hagyni körülményeinket, meghatározottságainkat, mert azok nem mindig objektíve adottak), a nonsalanszról beszélt tehát, de nem a nonsalanszból. Egész munkásságával szerette volna megteremteni a körülményeken való felülemelkedés lehetőségét, miközben ő maga mindvégig nagy felelősségtudattal, hangsúlyosan az erkölcsi tudás szótárán keresztül szólalt meg. Egyik fontos példaképe ebben Makkai Sándor volt, akiről kitűnő, nagy hatású tanulmányt is írt.

Mostanra lezárult életműve egy szuverén, kivételes képességű gondolkodó teljesítménye. Teremtett világ című, nyolcvanas években publikált irodalomelméleti bevezetőjét irodalom szakos hallgatók sok-sok generációja használta a teljes magyar nyelvterületen. Jól példázta azt az attitűdöt is, hogy a körülményeknek nem szabad behódolni: szakmai teljesítményként kitűnően megállta a helyét magyarországi, vajdasági egyetemeken is. Szilágyi Domokosról írt, 1990-ben megjelent monográfiája, az Álom és értelem mindmáig az egyetlen összefoglaló mű a költő életművéről, ítéletei, irodalomtörténeti meglátásai két-három évtized távlatából is frissnek, problémaérzékenynek mondhatók.

Gyimesi Éva értelmiségi habitusa, szakmai kompetenciája hiányozni fog a világból. Könyvei révén azonban megteremthető a mindenkori dialógus az életművével.

Nyugodjék békében.

Balázs Imre József

A szerző a Korunk főszerkesztője