Ausztráliai magyar közösségeket látogatott meg három erdélyi író

László Noémi E-MIL-elnök lapunknak elmondta, Király Zoltánnak, a szervezet ügyvezető elnökének ötlete volt a túra, ő vett észre ugyanis még tavaly egy pályázati lehetőséget, amely a Magyarországtól távol élő magyar közösségekkel való kapcsolattartást hivatott támogatni.

A két írószervezet közösen pályázott, ám László Noémi szerint a neheze csak ezután következett, hiszen fel kellett kutatni azokat az embereket, akik segítenek a konkrét találkozók megszervezésében. Végül egy nagykövet, két református lelkész és egy magyartanárnő segített nekik ebben. A három városban két hét alatt hét fellépésük volt, Melbourne-ben a Hungarofest nevű rendezvénysorozat keretében két író-olvasó találkozót is szerveztek, illetve a helyi református közösség által működtetett magyar kulturális központban is elbeszélgettek az érdeklődőkkel. „Meglepő volt számunkra, hogy Melbourne-ben például a mienk volt az első magyar irodalmi rendezvény, legalábbis egyszerre öt élő magyar író még biztosan nem lépett fel a városban” – mesélte az E-MIL elnöke.

A találkozókon egyébként a beszélgetés volt a legfontosabb, Sydneyben például egy öregotthonban is felléptek. Az is meglepte az írókat, költőket, hogy csaknem minden találkozón legalább 40–50 ember jelent meg, amely még egy erdélyi vagy magyarországi rendezvényen is népes közönségnek számít, ha kortárs irodalomról van szó; igaz, a közönség általában idősebb emberekből állt, fiatalok kevésbé voltak kíváncsiak. Canberrában, Ausztrália fővárosában a magyar nagykövetség épületében találkoztak az ottani magyarokkal. László Noémi szerint az ausztráliai magyarok, legalábbis azok, akik elmentek a rendezvényeikre, eléggé napirenden vannak a magyarországi kulturális eseményekkel, sokan azt is mondják, hogy Ausztráliában laknak ugyan, de Magyarországon élnek.

„Virtuálisan még mindig igyekeznek otthon lenni, bár főképpen a kulturális eseményeket tudják követni az internet segítségével, a kortárs irodalmat, az új könyveket csak nehezen tudnák beszerezni. Mi vittünk magunkkal könyveket, és mind egy szálig elkeltek” – mesélte László Noémi, hozzátéve, hogy bizonyára azért is voltak népszerűek, mert mind az ötüknek közérthető a stílusuk.

„Minden eseményen elpanaszolta valaki, hogy mennyire nehéz a gyerekeket megtanítani magyarul, rábírni őket arra, hogy legalább egymás között magyarul kommunikáljanak. Az ifjabb generációk már beolvadni látszanak az angol ajkú többségbe. Sokan azt vallják, hogy az egyedüli dolog, ami az identitásukat fönntartja, eszükbe juttatja, az a néptánc” – magyarázta. Sydneyben például az is elhangzott, hogy ők az elsők, akik hoztak valamit az ausztráliai magyaroknak, és nem elvinni akartak tőlük. László Noémi szerint a legfontosabb az volt, hogy mindenhol örültek nekik, így szeretnék, ha lenne folytatása a kezdeményezésnek, noha ez „anyagi és emberi források tekintetében is költséges”, de a potenciális „célpontok” között Dél-Amerika is felmerült.

Azt is megtudtuk, hogy most eleve az ausztráliai útra pályáztak, az erdélyi írószervezet elnöke szerint a sikeres pályázatuk egyik oka, hogy hasonlóra még nem nagyon volt példa. „Most, így utólag nem is tudom, hogy lenne-e bátorságom még egyszer belevágni” – tette még hozzá László Noémi, elmesélve, hogy a több mint 20 órás repülőút után a világ másik végén a bioritmusukkal teljesen ellentétesen követték egymást a nappalok és az éjszakák, így végig az álmossággal küszködtek, Ausztráliában pedig mintegy 1800 kilométert autóztak a különböző helyszínek között.