A véres komédiától a reménytelenségig

A kedd este bemutatott Chioggiai csetepatét majdnem telt ház előtt játszották, a szerda esti Három nővérre már jóval kevesebben voltak kíváncsiak, azonban ez feltehetően annak tudható be, hogy sokan inkább az X-Faktor című magyarországi „sztárgyártó” műsor felfedezettjeinek koncertjére mentek el.

A szatmáriak iránti érdeklődés persze nem csupán az újdonság varázsával magyarázható, hanem a két előadás rendezője, Keresztes Attila személyével is, aki Kolozsváron kezdte pályafutását, és ha nem egyébről, a Kövekkel a zsebében című nagy sikerű előadás kapcsán biztosan minden kolozsvári színházkedvelő megjegyezte a nevét. Ráadásul a keddi Goldoni-darab szereplőjeként újra a kolozsvári deszkákra állt Galló Ernő, aki tavaly ősztől igazolt át a szatmáriakhoz, a társulatvezető, Keresztes hívására. Keresztes pedig nem csinált rossz vásárt, hiszen Galló komikus szerepekben kitűnő, a Chioggiai csetepaté Toffolója ugrál, hetvenkedik, Bruce Leet utánoz, és egyáltalán mindent megtesz, hogy megnevettesse a közönséget, talán kissé már el is túlozza a harsány bohóckodást, de ez egy ilyen könnyed vígjátékban egyáltalán nem zavaró. A két halászcsalád asszonyainak rosszindulatú pletykái miatt kirobbant nézeteltérést végül a jegyző simítja el, így a véres komédia hármas lakodalommal ér véget. Véres komédia, ugyanis Keresztes az előadásban nem spórol a művérrel, a szereplők szó szerint véresre verik egymást, ez azonban nem veszi el a kedvüket a mulatozástól.

A vér egyébként a Csehov-darabban is hangsúlyos szerepet kap, ahogy hangsúlyossá válik Csebutikin, az idős katonaorvos szerepe is. Bíró József kolozsvári színművészt szatmári vendégszerepléséért egyébként tavaly a legjobb mellékszereplőnek járó díjra jelölte a Román Színházi Szövetség. Keresztes Attila a saját útját járja, ez ebből az előadásból egyértelművé válik. Sok a jó megoldás, a nővérek és testvérük, Andrej bezártságérzetét, Moszkva utáni vágyakozását, de főleg a reménytelenséget, életük haszontalanságát a végletekig hangsúlyozza. Ami az az előadás légkörét illeti, a végére már túlságosan is nyomasztóvá válik: az utolsó felvonásban a menynyezetről lelógó térmikrofonok miatt a szereplők hangja visszhangos, már-már túlvilági. Nagyon érdekes a dada monumentális, zord alakja is, aki ebben az előadásban talán éppen az elmúlás, sőt a halál jelképe. Nagy Csongor-Zsoltot pedig azért érdemes kiemelni, mert ugyanolyan hitelesen alakítja a Három nővérben a rezignált, életunt Andrejt, mint a Chioggiai csetepatéban a neveletlen macsó Titta-Nanét. A vonatok, helikopterek és szuperszónikus katonai repülőgépek zaja betölti a színpadot, a katonák elmennek, Csebutikin pedig hisztérikus nevetés közepette vonja le a következtetést: mindegy. Nem túl biztató, de attól még lehet szép.