A szabadság aknamezején – Franz Hodjak: Határkövek

Nem azt mondom, hogy találomra ragadtam ki ezeket a mondatokat Franz Hodjak Határkövek című könyvéből, de majdnem: az egész kötetnek ilyen látszólag közérthető, de valójában kissé hátborzongatóan sejtelmes a hangulata. Éppen olyan, mint amilyenek voltak a hírhedett ’70-es–’80-as évek – mifelénk. A szabadság teljes hiányából fakadó állandó (ki)szabadulási vágyunk abszurd gyönyöre. Mert minél inkább kívántuk, annál messzebbre és még messzebbre tűnt. S amikor ’90-ben hirtelen betoppanni látszott, igazi, lényegi elérhetőségéről akkor derült ki, mennyire virtuális. Sokan megtapasztalták, hogy a szabadság és a nemszabadság között nem egyszerű keskeny határsáv, gyorsan bejárható senkiföldje húzódik, hanem rengeteg csapdát rejtő, életveszélyes aknamező.
Franz Hodjak erdélyi szász-szlovák származású író, aki itthonról hazament.

Haza – az otthontalanságba. Talán ezért annyira ismerős minden mondata, minden szava mögötti gondolata. Könyvében nem ítélkezik, különösen nem moralizál – két nagyon hasonló élethelyzetből, de eltérő élettapasztalatokkal felfegyverkezve mutatja meg milyen is a szabadság aknamezeje. Főhőse, az átlátszóan önéletrajzi ihletésű Harald Frank felnőttként a ´90 utáni tömeges vízumigénylők közt téblábol a posztrevolucionáris káoszt élvező-átkozó főváros német nagykövetsége előtt letáborozva. Pikareszk történet volna, ha egyszercsak valamiféle megvilágosodástól vezettetve a sorukra várók ki nem kiáltanák a táborlakók szabad államát, sürgősen el is ismertetve a nemzetközi szervekkel és szervezetekkel – „természetesen” Harald Frankot választva vezetőjükké.

A megtorlás nem is várat magára – ahogy a félelmetesen hasonlító gyermekkori szabadságba menekülésnek is az erőszak vetett véget. A két élmény közti időbeli és életkori különbség és arány mondhatni patikamérlegen adagolt. A hatás föltehetőleg ezért is olyan döbbenetes. És mert kiderül, hogy az idők ugyan változnak, de a környezetünk abszurditása örök. (Nem véletlen, hogy viszsza-visszatér egy-egy Caragialéra való hivatkozás.) „Talán jobb lett volna neked, ha nem ismerted volna meg a helyőrségi fogda abszolút szabadságát Don Petrutz alezredes alatt, hisz a szabadságtól megfosztva mégiscsak jobban lehet élni, mint a szabadságtól való megfosztottság tudatával”.

Akár humoros csattanónak is vehetnők ezt a gondolatot, ha nem rímelne rá olyan fájdalmasan a gyerekkori menekülés „tanulsága”: a Maros egy szigetén menedéket kereső gyerek egyre otthonosabbá váló rejtekhelyét a nagyapa szigorú náci lelkületéhez hasonlóan megátalkodott orosz tankok semmisítik meg. De visszatérnék az elején mondottakhoz: Hodjak könyve nem példázat, nem parabola, „üzenete” semmiképpen sem „eszmei mondanivaló”. Geopolitikailag meghatározott életérzés – aki megélte, megérti a két zárómondatot. Aki nem, az „csak” elfogadja – a jó szöveg nyújtotta esztétikai élmény jogán: „Harald Frank életében először látott elvont álmot. Harald Frank egy nagy fehér foltról álmodott és egy olyan időről, amely nem jön és nem is megy.”

Franz Hodjak: Határkövek, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010