Ungvártól Budapestig

– Hogyan lett önből televíziós? Hívták?
– Kissé váratlanul ért a felkérés. 1990 novemberében Erdélyben jártunk szerkesztőkkel, újságírókkal, írókkal, költőkkel. Hazaérkezésünk után behívtak egy stúdióbeszélgetésre a későbbi tévés kollégáim. A felvétel után megkeresett Kulin Zoltán, elmondta, hogy olyan embert keresnek, aki nem izgul a kamerák előtt, jól ismeri azt a közeget, ahol él, él beszél oroszul, ukránul. Némi habozás után igent mondtam.
– Korábban is járt már Erdélyben?
– Nagyon régen segélyszállítmányt vittünk Nagybányára és Kolozsvárra. Emlékszem, 1990. január negyedikén este érkeztünk a kolozsvári magyar színházba, ahol éppen próbát tartottak. Megszakítottam a próbát, mert le kellett pakolni a rakományt. Tompa Gáborral az élen, az egész társulat férfitagjai a segítségünkre siettek. Aztán a protestáns teológiára mentünk. Mit ad az ég, még azon a nyáron Makfalván, Szováta környékén nyaraltunk kárpátaljai iskolásokkal. Beutaztuk szinte az egész Székelyföldet. Mellesleg, édesanyám 1943 nyarától 1944 végéig Kolozsváron élt. Arra viszont soha nem gondoltam, hogy a leendő feleségem is félig székely származású lesz. Apósom Gyergyóalfaluból keveredett a máramarosi Técsőre, ahol haláláig élt. Így aztán sok rokonunk él Erdélyben Gyergyótól Déváig. A múlt század kilencvenes éveiben többször megfordultam Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen és még sorolhatnám a településeket. Mindig úgy éreztem, hogy hazamegyek.
– A Szovjetunióban nőtt fel. Mit tudhatott Erdélyről?
– Szerencsés korszakban jártam egyetemre, 1975-től 1980-ig. Akkoriban az ungvári magyar könyvesbolt tele volt magyarországi könyvekkel, minden eljutott hozzánk. Igaz, útlevelet mi sem kaptunk, de nézhettük a magyar tévé adásait, hallgathattuk a budapesti rádió műsorait. Jól informáltak voltunk. A megyei könyvtárba pedig Budapestről – Vekerdi Józsefnek köszönhetően – hetente érkeztek a Kriterion kiadó könyvei, sőt, a marosvásárhelyi Igaz Szó és a Korunk is. Tudtuk, milyen helyzetben vannak erdélyi honfitársaink, megtanultunk a sorok között olvasni. Egyre rosszabb híreket kaptunk a hozzánk látogató magyarországi ismerősöktől az ottani állapotokról. Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer eljuthatok Erdélybe. A forradalom után azonnal útnak indultunk, hogy segíthessünk. Emlékszem, a kolozsvári színházban először el sem hitték, hogy nem Magyarországról érkeztünk. Egyikük meg is jegyezte: „nálatok sem jobb a helyzet!”
– Mennyire segíti a munkáját, hogy Kárpát-medence-szerte sok ismerőse és barátja van?
– Amikor még a kiadóban dolgoztam, nagyon sok szerkesztőkollégát, írót, költőt ismerhettem meg Kassától Újvidékig, Kolozsvártól Pozsonyig. Ezek a találkozások erősen meghatározták pályám alakulását. Az pedig csak hab a tortán, hogy a tévésekkel is napi kapcsolatban lehetek. Az élet ajándékának tartom, hogy azzal foglalkozhatom, amit nagyon szeretek.