Szőnyeg alá söpört kisebbségi jogok

– Mivel magyarázható, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után a kelet-közép-európai országok még mindig megpróbálják szőnyeg alá söpörni a kisebbségi kérdést?

– Kelet-Európában ennek egyik oka az lehet, hogy volt ötven év szünet a demokráciában. De a régi uniós tagállamok is küszködnek a kisebbségi problémákkal, például Görögország és Franciaország. Mondhatnánk, hogy ezekben az országokban a baloldal volt hatalmon, de ennek ellentmond, hogy az EP-ben inkább a baloldali pártok nyitottak a kisebbségi kérdésekre, a kisebbségi jogok szavatolására. Másik ok lehet, hogy vannak nagyon fiatal demokráciák – például az én fiam idősebb, mint a szlovák állam –, amelyek egy kicsit úgy viselkednek, mintha a megkésett tinédzserkorukat élnék. Mint a primitív társadalmak, ahol bevett szokás, hogy keresnek egy bűnbakot, arra rászórnak minden átkot, majd kikergetik a közösségből.

Az is egyértelmű, hogy politikai és gazdasági válság idején még inkább kiéleződik a kisebbségi konfliktus. Márpedig belpolitikai válság Kelet-Európában legalább négyévente van, erre csak rátevődik a külpolitikai válság, a Krím-félsziget problémája, az úgynevezett szakadárok, a katalánok és a skótok is rontanak a helyzetünkön. A románok például ma sem értik, hogy mi miért nem örültünk a koszovói függetlenségnek, pedig lám, most az albánok éppen ezt teszik a szerbekkel, mint korábban a szerbek velük. Mi annak örültünk volna, ha házon belül megoldják, de a magyar politikai elit szokásához híven nem állhatott széllel szembe, ha már a nagyhatalmak így döntöttek Koszovóról. Tehát a térségben nem szívesen beszélnek a kisebbségi kérdésről, s erre még rátevődik a tudatlanság és a közömbösség.

– A Nyugat pedig a legtöbb esetben elhiszi, hogy minden a legnagyobb rendben van.

– A nyugatiak egy része úgy-ahogy megoldotta ezt a kérdést, most pedig azt mondják: oldjátok meg ti is otthon. Mivel ők kisebbségi kérdésekkel elsősorban a migránsok és a szexuális kisebbségek kapcsán szembesülnek, így még inkább nem értik, mit akarunk. A vajdasági sajtóban szegregációval vádolják a magyarokat, és Nyugaton sem értik, miért akarunk külön iskolát. Nem értik, és nem tudják elhinni, hogy van egy ilyen balkáni játék, hogy amit megígérek, nem teszem meg, arról pedig nem beszélek, hogy valójában mit csinálok. Most kezdik érteni, mikor mondom, hogy Romániában hiába fogadta el a kormány a kisebbségi törvényt, a parlamentben elsüllyesztették egy fiókban, még rá is tapostak néhányszor.

Történelmi félelmek is meghúzódnak a háttérben, például a lengyel–litván konfliktus, a szlovákok inkább nem használták fel a csatlakozási támogatásokat, a határokon átnyúló regionális együttműködési infrastrukturális pénzeket, az ippolyi, dunai hidat, mert szó szerint elhangzott, hogy akkor majd „jönnek a német és magyar tankok\". Ma is élnek ezek a félelmek, amelyeket tovább generálják az oktatási rendszerek. Még csak azt sem mondhatom, hogy a marxista ostobaságokat tanítják tovább, mert a két világháború között is ugyanezek a félelmi reflexek működtek. Ezeket kellene valahogy legyőzni, egymással egyezségre jutni, és felhívni az európai döntéshozók figyelmét, hogy nemcsak a kisebbségi kérdések terén van baj, hanem a lisszaboni szerződésben foglaltak betartásával is, a diszkrimináció tilalmával, a sokszínűség előmozdításával.

– Hogyan tudná ezt a kérdést szabályozni az Európai Unió?

– Románia 2003-ban elfogadott alkotmányában szerepel mindez, a kilencvenes évek óta elfogadtunk több száz, a kisebbségek jogait szavatoló törvényt, és ezekért négyévente vagy kormányválság esetén mégis újra és újra meg kell küzdeni. Én azért bizakodó vagyok, hiszen ha az Európai Unió gazdasági kérdésekben le tudta szabályozni, mennyi lehet a költségvetési hiány, az adósság, akkor talán ebben is sikerül dűlőre jutni. A jogállamiság és a demokrácia kevésbé megfogható, de most éppen Magyarország és Lengyelország kapcsán van vita arról, hogy ezekről a kérdésekről párbeszédet kell folytatni, a jogállamiságot, a demokráciát felügyelő mechanizmusra van szükség, nem ellenőrizni, büntetni, hanem megelőzni kell. Az európai döntéshozók arra is rájöttek, hogy Románia és Bulgária kicselezte az együttműködési ellenőrzési mechanizmust, így Horvátországgal szemben szigorúbb feltételeket szabtak, Szerbiával még annál is szigorúbbakat.

Ezt a konferenciát is azért szerveztük, hogy az ezután csatlakozó államokkal ne járjon úgy az Unió, mint Romániával vagy Szlovákiával. Nem örültünk annak, hogy épp Magyarország és Lengyelország kapcsán jutott eszükbe, hogy kidolgozzák ezt az ellenőrzési mechanizmust, de ha már ez van, akkor bele kell kapaszkodni, és azt mondani: jó, akkor alkalmazzák minden tagállam esetében. Már a görög válság kezdetén is ráerősítettünk, hogy valójában ott is morális válság van, nem gazdasági és pénzügyi, hiszen Görögországban ha nem vagy ortodox, nem lehetsz tanító, és ezzel kezdik a társadalmi vitát. Íme, hova jutnak.

Minden szakmai fórumon elmondjuk, hogy ez nemcsak emberjogi és kisebbségi kérdés, hanem gazdasági és biztonságpolitikai is. A Berthelson Alapítvány tanulmánya rámutatott, hogy a skandináv országoknak a mienkhez képest magas életszínvonala annak tulajdonítható, hogy a szociális kohézió, a kisebbségi jogok szavatolása kéz a kézben jár, tehát ha a kisebbségi jogok rendeződtek, a gazdasági kérdések is jobban működnek. Még az is megérti, aki soha nem foglalkozott politikával, hogy ha mi a szomszédunkkal állandóan perlekedünk, emiatt álmatlan éjszakáink vannak, akkor nem lesz se időnk, se energiánk azon gondolkodni, hogy együtt hogyan tudnánk jobban gazdálkodni vagy a terményeinket együtt értékesíteni.

– A többi EU-tagállamhoz viszonyítva milyen a kisebbségi helyzet Romániában?

– A görög vagy a szlovák helyzet azt mondatja, hogy van rosszabb is, mint Romániában, ahol egyre inkább jogi útra terelődik a kisebbségvédelem, vagy inkább a védekezés, mert állandóan védekezésbe szorulunk. Ha volna ilyen negatív értelemben vett Nobel-díj, akkor a románok biztosan megkapnák, hiszen ez a hihetetlenül sikeres stratégiájuk, és általában senki nem érti, nem látja át ezt a balkáni módszert. Például húszéves volt a kisebbségi nyelvek chartája, elhívták Kolozsvárra a Velencei Bizottság alelnökét, kapott egy díszdoktori címet, és végül még meg is dicsérte Romániát. Ilyenkor meg kell keresnünk a Velencei Bizottságnál a magyar szakértőt és felhívni erre a figyelmet, ennél többet nem tehetünk.

– A kelet-európai országok kormányai gyakran meg sem hallják a nemzeti kisebbségek hangját, az ezekre a közösségekre vonatkozó jogszabályaikat nem alkalmazzák. Ilyen helyzetben mit lehet tenni?

– Jelen kell lenni a helyi és a megyei önkormányzatokban, a parlamentben, megpróbálni szakmailag a legjobb lenni. Nem azért, hogy dicsekedhessünk vele, hanem hogy a többiek lássák. Sokat számít a folytonosság, a következetesség, a szakmaiság. Az EP-ben az egyéves mérleg alapján az RMDSZ-nek volt a legjobb jelenléte, ez fontos, hiszen különben eszükbe sem jut, hogy létezel. Az európai döntéshozóknak állandóan beszélni kell, ötévente cserélődnek a képviselők, az újakat újra fel kell világosítani, hogy létezik egy megoldatlan probléma, ami az Unióban 40 millió embert érint, és ezen segíteni kell.

Nagy szükség van a civil társadalomra, nélkülük nem megy. Amikor a politikai vonal nem működik, akkor a civil szférának kell lépnie. A törvényeket végre kell hajtatni. Gyakran velünk is baj van, amikor kényelemből nem szólalunk meg magyarul. Beiskolázási kérdésekben a román társadalommal is meg kell birkózni, de emellett el kell mondani a magyaroknak, hogy ne féljenek, megéri magyarul tanulni.

– Számíthatunk-e szövetségesekre?

– Folyamatosan kell keresni a szövetségeseket. A bulgáriai törököket, a görögországi törököket, más európai és kontinensen kívüli kisebbségi szervezeteket, mert az Unión kívüli problémák bemutatásával rá tudunk erősíteni a belsőkre. Ez a dolgunk, hogy állandóan jártassuk a szánkat, tartsuk melegen a vasat.

Sajnos a gazdasági-politikai válság az EP-ben is azt eredményezte, hogy sokat hígult a társaság, a szélsőjobboldalnak már saját frakciója van, és itthon is azt látjuk, hogy az újak még nacionalistábbak. A nemzeti kisebbségeknek és a nagycsaládosoknak nincs annyi idejük, hogy utcára vonuljanak, kiabáljanak, mint a szexuális kisebbségeknek. Ez is megoldás lenne, de sajnos már elfáradtak az emberek. Viszont szerencsére a civil társadalomnak más eszközei is vannak, ezért kell feltétlenül összekapcsolódjon a politikum és a civil szféra.

– Vannak-e mégis pozitívumok, előrelépések?

– Nem mondtunk le arról, hogy valaha egyéni jelentés születik a kisebbségek helyzetéről, a kisebbségi szakmai testület ezen dolgozik, de eddig az állandó bizottság mindig leszavazta. Előrelépés, hogy tavaly első ízben az Európai Néppártban szakmai meghallgatás volt ebben a kérdésben, párton belüli teljes támogatottsággal. De a legnagyobb előrelépés mégis az, hogy a jogállamiságot és a demokráciát felügyelő párbeszéd-mechanizmus elindult, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Az európai polgári kezdeményezés nem a legsikeresebb, erre rájöttek, és erről is folyik a vita, hogy változtassák meg a jogszabályokat, talán az európai ombudsman jogkörébe utalják a kérdést.

Látható, mennyire törékeny még az Európai Unió, amikor az 500 millió embert képviselő bizottság, tanács és parlament összecsuklott másfél millió menekülttől. Amióta nem volt háború, felnőtt néhány generáció, és elfelejtették, hogy honnan indult az Unió. Én bízom benne, hogy mindenkinek megjön az esze, rájönnek, hogy érdemes és hasznos tiszteletben tartani a kisebbségek jogait.

Bíró Blanka, Brüsszel